Davichi ~ Two Woman's Room | 두 여자의 방 [HUG]

Megkönnyebbülés volt, hogy nem voltál mellettem.
Igen, egy ideig ezt éreztem, miután elhagytál.

Kérlek tűnj el, tűnj el!
Csendesen félrelöktelek.
"Szeress, szeress" - erre kényszerítettél,
Én pedig gyűlöltem.


Akkor még nem értettem,
Nem tudtam mi is a szerelem.
Csak elfogadtam, s mégis mindig szomjaztam,
De a gondolat, hogy elhagsz, felrázott.

Nem adtad fel, mert hiányoltál,
Jobban ismerted a szívem, mint én magam.
Most már nem vagy velem,
Én pedig nem tudlak elengedni.

Már egy éve nem hallottam a hangod,
Néha pedig, visszaemlékszem arra, amit velem tettél.

Előtted fakadtam sírva, te pedig figyeltél,
Elkezdtem alkalmazkoni az elvárásaidhoz.
Szeretsz még? Csak tesztelsz?
Most, hirtelen mindenre emlékszem.

Ilyen a szerelem,
A sikolyok egyre hangosabbak, hosszabbak.
Az emlékek már soha nem lesznek ugyanolyanok,
Minden egyes ember másképp látja őket.

A tőled kapott sebek, mikre emlékszem,
Te, kire emlékszem,
A tőlem kapott sebek, mikre nem emlékszem...
Sajnálom, s remélem te nem azt érzed, mint én.

Akkor még nem értettem semmit, s hagytalak menni.
De nem bánom, hisz te voltál a mindenem.

Miért akkor jöttem rá, mikor már véget ért a szerelem?
Miért nem értettem már akkor is?
Miért akkor bántam meg, mikor már megsebeztelek?

Az egyetlen változatlan dolog a szerelem változása.