방탄소년단을왜싫어? | Miért utálom a BTS-t?

Miért utálom a BTS-t? Ez nagyon érdekes kérdés, amit már vagy százszor felvetettek nekem. Eddig nem igazán óhajtottam válaszolni, de most megteszem.

Nem is! Inkább egy kérdéssel felelnék. 

Mikor mondtam én, hogy utálom a BTS-t? Most komolyan, mikor írtam én le valaha olyasmit, amiből erre lehetett következtetni? Őszintén! Értem én, hogy itthon is durván nagy a népszerűsége a fiúknak, de ez azt kell jelentse, hogy minden egyes dalukat ugyanúgy kell szeretnem, sőt istenítenem?

Amit én tettem az mindössze annyi volt, hogy elmondtam a véleményem minden egyes dalukról, amikor azok megjelentek. Nem tudom kik olvassák a bejegyzéseket elég régóta ahhoz, hogy nyomon kövessék a bandával való kapcsolatom, de ha újak vagytok, akkor ideje elmondanom: 

ÉN.IMÁDNI.BTS. 

Remélem ez teljesen világos volt. Így, mikor legközelebb olyat írtok, hogy - és most idézem - "hogy lehetek ekkora köcsög kurva", legyetek szivesek utána nézni annak, hogy miről beszéltek. Mert, elismétlem:

ÉN.IMÁDNI.BTS. 

WoW még rajongókat is toboroztam nekik. Olyan embereket, akik addig nem is hallottak róluk. 

잘한 것 같아요. 하하 

EVERYONE'S SO WEIRD TODAY.

Most pedig nyugodjanak le a kedélyek, mert semmi kedvem ehhez az egészhez, nevetséges. Mégis mi a fene bajotok van? (Akiknek szól, érteni fogják!) Megértem, hogy szeretitek őket, de attól, hogy valaki más nem talál egy adott dalt elég jónak, vagy számára tetszőnek, még nem kell túlreagálni a dolgot. Nyugi van! Úgy csináltok, mintha valaki lopná az oppáitokat. 정신 차려! 

Na de, ebből a dologból annyi jó sült ki, hogy végre rávettem magam, hogy erről a bandáról is írjak egy keveset. Szoktam ilyet, de a BTS valahogy mindig kimaradt. Nem is értem, hogy miért, de valahogy mindig úgy alakult, hogy valami közbejött, aztán annyi. Kb. 

Szóval. Tudni illik, a BTS-t már a debüt óta nyomon követem. Sőt, különös, de emlékszem arra is, hogy mit gondoltam, mikor először néztem meg a No More Dream klipjét. Ugye az elején jönnek azzal a busszal, majd nekihajtanak a dobozoknak. Amint megláttam, megforgattam a szemem.

Majd jött a kis rész, mikor a tagok nevei feltűnnek. 

Nem tudom mikor néztétek vissza ezt a részt utoljára, de mikor először láttam, kicsúszott a számon: fúúú, de gáz, te jó ég! Ahogy ott hadonásztak a kezeikkel, mint valami gengszterek, miközben a pofijuk amolyan tizenhat éves kis idiótákról árulkodott. Istenem, annyira nevetnem kellett! És RM haja! Fetrengeni akartam a nevetéstől!

Azok a fejek, amiket a klipben vágtak, teljesen kicsináltak. Nevetségesnek találtam, még akkor is, ha taszító nem volt. Értettem mit szerettek volna képviselni. Mégis, valahogy nagyon szórakoztatott. 

A zene tetszett, de végül az élő fellépések győztek meg. A tagok tényleg jók voltak, mindenki tette a dolgát. Ám valaki kiemelkedett közülük. Az első élő felvétel alatt valaki majd kiszúrta a szemem - inkább a fülem, kiemelkedett a többiek közül, s szerintem sokkal jobban teljesített náluk. Még akkor is, mikor szinte láttam, hogy csak fél-gőzzel csinálja. Nos, itt kezdődött a szerelmem. Csak akkor még nem tudtam róla.

Ki tudjátok találni ki lehet ő? 하하 

Tehát. egy olyan bandáról van szó, akiket már debüt óta kedvelek. Így nagyon vártam  visszatérésüket - mertem remélni, hogy legalább még egy szám erejéig hallhatom őket. Nagyon szerettem a stílusukat, szóval mikor megérkezett a We Are Bulletproof, nem haboztam, meg is néztem. Nem kellett egy perc, én meg kb:

IRÜMÜNDZSONGUK! NEMÉRTEMMITMONDASZDEKIRÁLYULHANGZIK!

Emlékszem, hogy a húgaim a gép előtt ültek (miután az idősebbik kényszerítette a fiatalabbikat lolol), és most ne nevessetek, de azt játszották, hogy elindították a videót, elfordultak, majd aki előbb rávágta az adott résznél, hogy ki rappel vagy énekel, pontot nyert. Esélyem se lett volna elkerülni a fiúkat. Poén egyébként, hogy  kissebbik húgom, aki akkor még csak 14 volt, azt mondta, halálra idegesíteti a BTS. Jobban szerette a lányos zenéket egészen kicsi kora óta (nagy SNSD fan volt, ellenben az idősebb húgommal, aki mindig a hip-hop/rap vonalat imádta. Hé, most jövök rá mennyire kiegészítjük egymást! LOL. Én mindegyiket szeretem, de a keserűbb, szomorkásabb szövegű dalok / balladák fognak meg elsőre.) és megfogadta, hogy soha nem fogja szeretni ezt bandát.

Találgassatok, ki volt az, aki elsőnek kérte, hogy fordítsam le a dalt? Nehéz kitalálni. Ekkor jöttem rá, hogy ezzel a bandával bajok lesznek, nem lehet majd lerázni őket. Na de, az idősebb húgom imádta őket, szóval senki sem menekülhetett. Még apu se, aki csak 'megtűri' az ázsiai zenét. Amúgy neki sincs baja vele, ha együtt utazunk, hangosan hallgatok zenét a telefonomon. Ó, nem mondtam még? Az egész családom KPOP (stb) rajongó. Szó szerint az egész családom. Ezért persze én vagyok a hibás, de na, vessetek máglyára. 

Szóval, minekutána minden egyes tag nevét, korát, súlyát, magasságát, bandabeli szerepét megtanultam - nem akartam, de muszáj volt - én magam is "megkedveltem" őket. Kötelezően lefordítottam több műsorukat is, mert akkor épp ez szórakoztatta a kisebbeket, én pedig nem tudok nemet mondani nekik, mert a szemem fényei. Na szóval, így én magam is megtanultam ki-kicsoda, miért van a bandában stb. Ekkor történt, hogy kezdtem rájönni, miért is kedvelek egy bizonyos tagot sokkal jobban, mint a többieket. Igen, még mindig róla van szó. Itt szintúgy azt éreztem, hogy nem teljesít teljes gőzzel, mégis - és ez csak az én véleményem -, magasan az ő előadásmódját szerettem a legjobban. Ott állt a színpadon, s bár az összes tag vele volt, de mikor az ő része jött, le se tudtam venni róla a szemem. A hangja és az elsőprő tehetsége nem engedte. Ez most sértőnek tűnhet, de csak az őszinte véleményem próbálom elmondani nektek. Na de, később úgyis ki fog derülni kiről beszélek.

Szóval, ezután a megrázó BTS dózis után sem lélegezhettem fel, mert ugyebár nem kellett sokáig várni, és máris bombaként robbantak be. Ismét.

Ekkor érkezett meg a NO, amit a kisebbik húgom szeretett meg igazán - haha, a kis hülye. Még a táncát is megtanulta, mindössze egy nap alatt - egyébként nagyon tehetséges táncos, bármit elsajátít napokon belül, nagyon pontosan. Szinte gyakorolnia sem kell. Ehhez képest én... Még mindig élénken él bennem az élmény... Mikor kijött a Lovey Dovey, a húgom könyörgött, hogy tanuljam meg a táncot én is. Mivel túl jólelkű vagyok, és folyton kihasználnak, rábólintottam. Ez életem egyik legnagyobb hibája volt, ugyanis szembe kellett néznem azzal, hogy nem tudok táncolni. Egyáltalán. Egy kicsit sem. Még lötyögésre se vagyok képes. Ne viccelek, az első 20 másodpercet (!) tanultam nagyjából 20 percig. Aztán feladtam. És így néztem ki közben:

Ezt most nem viccből mondom. Olyan szinten vagyok béna, amilyet még nem láttatok. Ezt garantálom. Ha valaki látna, soha többé nem viccelődne RM vagy Jin tánctudásával. Soha. 

Szóval, akkor. a NO nagy sikert aratott nálunk, mindegyikünk szerette. A tánc itt ugyan nem tetszett annyira (a NMD látványosabb volt sztem), de a zene teljesen kárpótolt, nem panaszkodhattam miatta.
A másik dolog. Ugye ekkor jött ki a O!RUL8,2?, ami nagyon is kellemes csalódás volt, de egyelőre nem ragadott magával teljesen. Kivéve a 팔도강산 és a We On című dalokat. Na azokat imádtam!

Szerettem ezt a visszatérésüket, egyetlen rossz dolgot sem tudtam volna mondani róluk. Még mindig. 

De haladjunk. A következő mikor a BTS fiúkkal találkozhattunk, a Skool Luv Affair megjelenése volt. És igen, itt 하하  kínos, de itt estem végleg a BTS csapdájába. Kijött a 상남자 én pedig pont anyuval voltam a szobámban, mikor elindítottam. Most meg fogom mutatni, hogy néztünk ki, miután végignéztük. 

Mind a ketten úgy voltunk vele, hogy "oké, mindenki megszívta, retteghet a többi banda". Mert valóban nagyon király volt. Emlékszem, azt mondtam, hogy "ezek után már csak arra várok, hogy írjanak egy dalt, amiben ők maguk is elismerik, hogy mennyire menők." <-- Erre még visszatérek.

Aztán anyu kiment, én pedig egyedül maradtam. Újra rákattintottam a videóra és csak...

WENEMAMÜLHÜNDÜRÜNGONDE HÜNDÜNÜNGONDE HÜNDÜNÜNGONDE!

2014 volt már, szinte teljesen értettem a szöveget feliratok nélkül, szóval teljesen átéreztem, mennyire nagyon szerettek volna menő benyomást kelteni. A szöveg nagyon jól lett megírva - két napig gondolkodtam azon, miért vonnak össze kifejezéseket a koreaiak --> 되고파 a 되고 싶어 helyett pl. És arra a következtetésre jutottam, hogy csak velem akarnak kicseszni. Ez így is van. Higgyétek el. Az elején folyton ilyeneken akadtam fenn fordítás közben. Halálra idegesítettek. Eh. De jó hogy ennek az időszaknak vége! 

Na szóval, ez rohadt menő volt! Tényleg, akkoriban azt gondoltam, hogy wow, most tényleg betörnek a piacra, mert ez eszméletlen jó lett. Anyunak a mai napig ez az egyik kedvenc száma az összes KPOP szám közül - tőlük pedig tényleg a kedvence. Meg is történt a csoda: rengeteg, iszonyatosan sok külföldi rajongójuk lett, de sajnos Koreában még mindig mintha csukott fülekkel jártak volna az emberek. Voltak rajongóik, de sajnos nem elég. 

Á! El is felejtettem. Az album, igen az album! Ahogy az előzőnél említettem, az még nem nyerte el a tetszésem igazán. Na de ez! A Tomorrow és a Jump a mai napig... hát, azt a rohadt! Azok annyira nagyon, de nagyon jók, hogy nem találok szavakat! A zene, a szöveg, a minden! Tökéletes munka volt, tényleg, majdnem kifejezhetetlenül beleszerettem. Aztán persze a többi is a fülembe mászott (Just One Day!!! - ki nem állhatom az írásjegyhalomzást, de itt szükséges lol), és a mai napig nagyon erős lemeznek érzem.

Ekkora már mindenkinek kialakult a "ő az én kedvencem te szemééééét" rendszere. Engem ilyenbe nem nagyon szoktak bevenni, mert tudták hogy nem érdekel a dolog, de nektek elmondom mi lett az eredmény. (Ha a tesóim visszaolvassák ezt valaha is, megölnek. HELP)

Szóval, mivel az egész femili el lett varázsolva, és sokszor lett megnézve a klip is - na meg az élők -, mindneki rá tudott mutatni valakire, aki szimpi volt. Anyut nem érdeklik ilyesmik (még jó, Jézusom), de azt mondta (miután a húgom kényszerítette) "az a kis picike aranyos" --> a maknae. Mert olyannak tűnt, mint egy kisgyerek. (Miután rámutatott, kimenekült a szobából. Nem is értem miért...)

A fiatalabb húgom nagy kedvence lett J-Hope (máig), hisz imádja nézni miközben táncol, szerinte ő a legjobb táncos. Az idősebbik Jimin-t szereti a legjobban, mert *kínos, feháborodott és unott sóhaj* jól néz ki. Az öcsém (olyanom is van) szerint Rap Monster hangja nagyon jó, tehetségesen rappel. 

Én nem árultam el a sajátom, mert nem is kérdeztek, mert nem feltétlezték hogy nekem lehet kedvencem. Nagyon ritkán van ilyen, szóval nem is csodáltam, hogy kihagytak a dologból. 

Mint mondtam, a családom KPOP rajongókból áll. (És a barátaim is azok. Valami nagy baj van velem...aki csak a közelembe jön, elkapja tőlem ezt a vírust, szinte kivétel nélkül. Erőszakos volnék? :D)

Szóval ez a visszatérés végleg eloszlatta minden aggodalmam, tudtam hogy ez a banda fenn fog maradni és hamarosan az élre fog törni. Nem emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy ezt veletek is megosztottam. Minden ilyesmit le szoktam írni.

Ezek után, mi sem természetesebb, jött az első album és vele együtt a Danger. Nekem pedig végem volt. Totál kiakadtam, napokig hallgattam a számot. Aztán persze kijött a War of Hormone is, ami csak feltette a pontot az i-re.

Valamint... gyerekek a BTS Cypher PT.3 : KILLER még ma is kísérti az álmaimat, imádom!

De ami igazán elrabolta a szívem, az a Let Me Know volt. Az a szám... a szövege, maga a zene, a... Úr Isten, minden tökéletes! A mai napig a kedvenceim közt tartom számon. Emlékszem, hogy mikor először meghallgattam sötét volt, azt hiszem hajnali kettő lehetett - nálam ez nem furcsa, minden megjegyzek zenékkel kapcsolatban. Kár, hogy a töri évszámokkal nincs így. -, én meg csak feküdtem az ágyamban, a fülhallgató a fülemben, a plafont bámultam. A szövege megütött, pofonként ért, mert a mondanivalóját akkoriban nagyon közel éreztem magamhoz. Most visszagondolva már nevetséges, de ez tök mindegy, akkor úgy gondoltam, s csak ez a fontos. Nem tudtam lekapcsolni a zenét, végül kimerültségemben erre aludtam el. Ezt soha nem fogom elfelejteni. 

*

Ezek után hamar el is jött a 2015, a fiúk pedig azonnal megkezdték a támadásukat. Nekem pedig végem is lett. Kijött az I Need You, engem pedig úgy éreztem magam, mintha egy ütvefúró alá feküdtem volna. Nem túlzok, nagyon-nagyon szerettem ezt az időszakot, ahogy a Run-t is. Ezt a kettőt nem nagyon tudom elkülöníteni, és szerintem nem is kell. 

Ami a Let Me Know esetében megkezdődött, az itt folytatódott. Néhány dal szó szerint meghatott. Nem úgy értem ezt, hogy sírva fakadtam, de tényleg megérintett némelyikük. Nehéz elérni, és nagyon kevés előadó képes rá. Az ilyesmit nem lehet megtanulni, ez a tehetség. Szerintem. 

Ezt a két lemezt én mindig egyként kezeltem. Így most is ezt teszem. Tehát itt van nekünk az I Need You és a Run. Eddig ezeket szeretem a legjobban a BTS klipes dalai közül. Úgy hiszem, tökéletesek, tényleg szépek, jelentőségteljesek klip nélkül is. Azzal pedig csak még szebbek. Amikor megnéztem őket így egyben, lenyűgözött hogy pénz hiányában mire képesek. Ez vett le talán a legjobban a lábamról, mert ez tényleg az ő erőfeszítésüknek köszönhető, nem pedig ilyen-olyan drága effekteknek. A kedvenc pillanatom pedig...

Aztán persze ott van maga az album is. Never Mind & Dead Leaves & 흥탄소년단 ... Csodálatosak. Élettel van tele mindegyik, szinte érezni, hogy valóságosak, hogy élmények húzódnak mögöttük. Újabb dalok kerültem a kedvenceim közé. Aztán végül nagyon megszerettem a 뱁새 című számot is, amit elsőre nem értettem. Majdnem az őrületbe kergetett, s csak órákig tartó böngészés után találtam meg a szólást, ami ihlette a számot. És meglepetésemre, magyarul is van egy majdnem ugyanilyen: "Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka." Nagyon meglepődtem a hasonlóságon! Emiatt szerettem bele azt hiszem - bár a remek hangzás se nehezítette meg a dolgom mit ne mondjak. A szövege zseniális, csupa irónia, meghalok tőle! Ehhez nagyon értenek. 

Na aztán... a 쩔어! Emlékeztek még mit mondtam, mikor kijött a 상남자? 

"Ezek után már csak arra várok, hogy írjanak egy dalt, amiben ők maguk is elismerik, hogy mennyire menők." 

És tessék, meg is érkezett a dal. A 쩔어 annyit tesz: eszméletlen király, menő, csodás. Majdnem elröhögtem magam, így legyen igazam mindenben! Egyébként a dal imádnivaló, nagyon felvillanyozott, képes volt megnevettetni, főleg a szövege. Nagyon jól van összerakva, még ha nem is szeretem az olyan számokat amikben nincs konkrét refrén. Ha már vannak énekeseid, akkor használd őket alapon. De ezt tényleg nagyon szerettem!

2015 BTS éve volt. Nem az EXO vagy a BigBang éve, csakis a BTS-é. És innentől már tudtam, nincs megállás. De ki panaszkodhat? Megérdemelték! Tényleg megérdemelték.


Végül átléptünk 2016-ba. A fiúk soha nem pihennek, ismét visszatértek - persze azt nem kérdezték meg, hogy én készen állok-e. Nem ám! Kidobták a The Most Beautiful Moment in Life: Young Forever-t, ami ugye így összesíti az elő két minit. Ezzel együtt kijött a Young Forever, nekem pedig végem volt. Itt tényleg végem volt. Nem csak a zene, a klip is gyönyörű! És ehhez sem kellett túl sok pénz, mindössze a kreativitásuk és a tehetségük. Nekik és mindazoknak, akik segítették őket!

Aztán jött a Fire. És. Imádtam.



  FÁJÖÖÖÖR!

Nagyon szórakoztató volt, és energiával teli. A klip vidám és lekötött miközben néztem - még a mai napig így vagyok vele. Viszont. Nem szeretem annyira mint a Young Forever-t, közel sem. És kicsit zavart az is, hogy megint olyan számot kaptam, amiben nincs refrén. Mármint, helló! Tök jó énekesek vannak a bandában, használjátok őket! Erre az érzésre pedig csak rátett egy lapáttal a Save Me. Ne értsetek félre, imádom a dalt (ez se közelíti meg mondjuk a YF-t), de na, ne már! Gyönyörű dal minden szempontból, de a szöveget nem érzem annyira őszintének, és megint nincs refrén. Ettől függetlenül szeretem ezt az időszakot is - YOUNG FOREVER!

Ezek után pedig megérkezett a nagy visszatérés, amire mindenki várt - én is. De elég nagyot csalódtam. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt az oka, de nem szeretem kifejezetten a BST-t. A klip szép, persze, de valahol reméltem, hogy ismét valami kreatívat fogok látni, nem csak táncot és megfejthetetlen képsorokat, amik ahelyett hogy felkeltették volna az érdeklődésem, elvették a kedvem az egésztől. Gyönyörű, persze hogy az... de nekem kicsit sok. Ez a legszebb és legdrágább klipjük is - hasonlítsuk össze pl. a WAB videójával. Bárki láthatja hová jutottak, és honnan jöttek. Ez csodálatos, és gratulálok is hozzá. Most sem szeretem kevésbé őket, mint eddig, csak ez nem jött be, ennyi. Mást vártam. Ismét nincs refrén, hiányzik a hip-hop stílus, néhol azzal a sötét vonallal. 

Maga az album sem tetszett igazán. Nem rossz, de annyira nem az én ízlésem. A szövegek jók, de zeneileg annyira nem jön be. Kivéve kettő számot: CYPHER PT.4, First Love. Ezeket nagyon szeretem. 

És most kb. itt tartunk. Nagyon szeretem a bandát, figyelemmel kísértem őket a debüt óta. Nem szalasztottam el semmit sem, amióta csak megjelentek.

Mégsem vagyok ARMY, nem vagyok kifejezett BTS rajongó. Ennek pedig az egyik tag az oka, mégpedig a kedvencem.

Ha még nem jöttetek volna rá - ami mondjuk lehetetlen, akkor elárulom végre. Az a tag, akit a legjobban szeretek... nem, nem szeretek, csodálok:

Így van.

 'Min Suga. Zseni. Ez a két szó elég is kell, hogy legyen."

Én nem kifejezetten ARMY vagyok, hanem Suga rajongó, de olyan szinten, hogy azt nehéz lenne szavakba öntenem. Ez már régen elkezdődött, de mióta hallottam az első számot, amit ő készített, végleg beleszerettem a tehetségébe. Kevesen tudnak olyan jó zenét csinálni, mint ez a férfi. Amikor kijött egy-egy BTS album, mindig az ő dalait hagytam utoljára, nem hallgattam meg őket egy egész napig, mert esélyt akartam adni a többinek. Mindezek ellenére mindig az általa készített darabokat szerettem meg, kivétel nélkül. Mélyen csodáltam mindig is, de aztán... aztán... 2016 elhozta azt, amit a legjobban vártam, a férfi első "albumát". Erről sajnos a megjelenéskor nem tudtam beszélni, mert épp nem fértem hozzá a bloghoz - köszi ismét, bárki voltál -, de most megragadom a lehetőséget. 

A Mixtape egy olyan csoda volt, amilyenhez foghatót abban az évben nem hallottam, sőt, ki tudja mikor volt ilyenhez szerencsém. A 2016 MAMA bejegyzésben sem írtam róla, mert ugye nem volt ez 'album', így nem kaphatott díjat érte. 2016-os áttekintést pedig ebben az évben még nem csináltam - most jut eszembe egyébként -, szóval sehol se írhattam róla. Elmesélem mi is történt velem mikor meghallgattam.

Kijött az Agust D és a Give it to me. Meghaltam, oké, erre számítottam. Őszinte szavakra s ilyen hangzásra. De azért az agyam nem dobtam el tőle, jó volt mint mindig. Aztán végre a telefonomon volt az egész album. Elsőnek az tűnt fel, ami hülyeségnek tűnhet, hogy milyen szép a borító. Csak wow. Tényleg, nagyon tetszik - így visszagondolva pedig nagyon találó is.

Aztán!

Aztán...

Meghallgattam az egész lemezt. Meghaltam, többször egymás után. 

Random kattintottam a dalokra (most azokat emelném ki, melyek a legjobban megérintettek), először jött a 724148, ami végre, azt a k.va, letépte a hajam a helyéről! Imádtam. Teljesen őszinte volt, és igen, ezt várom egy ilyen 'albumtól'. Egy valós történet, szinte odaképzeltem magam a helyszínekre amiket említett! Láttam az egészet a szemem előtt. Gratulálok, ez valami hihetetlen volt!

Ezt követte a 140503 at Dawn , én pedig megálltam egy pillanatra. Bámultam a szöveget és próbáltam rájönni, hogy ez most így mennyire komoly. Voltak benne kifejezések, amik elkezdtek szíven ütni. Rendben, gondoltam, ennek is eljött az ideje, fogadd el, dolgozd fel, ne gondolj rá.

Tovább mentem, s megnyitottam a Far Away címűt. "Jajj hát milyen kis kellemes dallam, ó micsoda édes-keserű melódia, ezt biztos szeretni fogom!" Gondoltam én, kis naív. Aztán egy percen belül döbbenten meredtem a telefonomra, s a dalszövegre. Félelmetes volt, szinte tényleg félelmetes. Egyrészt gyönyörű, másrészt olyan szinten szomorú, és reményvesztett, hogy én magam is azzá váltam tőle.

Végül pedig...

Utoljára hagytam ezt a darabot, mert jó ötletnek gondoltam, ha már a címe is az, hogy The Last.

Nem volt jó ötlet. 

Mikor először hallgattam meg, csak addig a részig jutottam el, hogy az orvos megkérdezte tőle, próbált-e már öngyilkos lenni. Aztán elsírtam magam, és leállítottam. Szégyen, nem szégyen, úgy elkapott a sírás, hogy nem bírtam abbahagyni. Kellett egy kis idő, mire végig tudtam hallgatni a dalt. Továbbra is pityeregtem, s a félelmetes nyomasztó érzés nem akart alább hagyni, annak ellenére hogy a dal vége már inkább pozitív mint negatív. 
Ott ültem a sötétben és a mellkasomra szorított tenyérrel bámultam magam elé. Egy pillanatig nem gondoltam semmire, telejsen üres volt a fejem, és szörnyen rosszul éreztem magam. Mintha valami iszonyatosan rossz dolog történt volna velem, mintha az elevenembe vágtak volna. És nem csak a szöveg miatt, de Suga hangja és előadásmódja miatt is. Mintha tényleg az emberrel szemben állna, és az arcába ordítaná, hogy: Igen, ez van, az élet szar, mégis mit képzeltél?Meg akartam halni, jól hallottad. Mindenki szart a fejemre, lenéztek, rettegek az emberektől, félek kilépni az utcára. Debütáltam ugyan, de nem úgy ahogy akartam, idolnak hívnak, de nem akarok az lenni, mégsem lehetek olyan előadó, amilyen lenni akarok. Kilógok mindkét világból. És ennek ellenére, továbbra is megteszek mindent ami tőlem telik. Meglátjuk elég lesz-e... Olyan depresszióba estem tőle, hogy napokig nem tudtam újra meghallgatni. A többi dalt pedig átértékeltem ennek fényében. Addig csak azt hittem, hogy értem mennyire őszinték voltak, de ezután már tényleg éreztem, hogy azok voltak. Finomabbak mint ez, de igazak. 
Napok teltek el, én pedig szerettem volna tudni, mit gondolnak mások. Kerestem bejegyzést, de nem nagyon találtam, így a youtube-ra mentem, hátha ott lesz valami. Találtam magyar fordítást, így engedtem a kísértésnek és újra meghallgattam a dalt, de - és könyörgöm ne nézzetek valaki bunkónak, tényleg, semmi rossz szándék nincs bennem, őszintén -, néhol elcsúszott egy nagyon picit a fordítás. Biztosan az angol szöveg miatt - ó, ha én visszaolvasom néha amiket fordítottam, mikor még nem tudtam koreaiul. Hát, kiröhögöm magam, rosszabb voltam, mint bárki ezen a világon! - lehetett, de emiatt egy nagyon kicsit más sült ki a dologból, vagyis, inkább... nem volt olyan súlyos és durva, mint az eredeti koreai szöveg. Így hát én is lefordítottam, legjobb tudásom szerint.
Láttam, hogy másokat is megdöbbentett, de mivel mindenki dicsérte, idiótának éreztem magam, amiért ilyen nagy hatással volt rám ez a szám. Mindegyik jó ugyan, de ez szinte megijesztett. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel az érzéssel, de én szó szerint féltem újra meghallgatni. Ez nevetséges lehet, de annyira valóságos volt az egész, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. Persze, tudom, ez csak zene, igen. De akkor is ezt éreztem, és kész. A mai napig szörnyű érzés kerít hatalmába, ennek ellenére... imádom. Egy mestermű az egész album az... de ez... 
Őszinte, megismerhetjük azt amin az szerző tényleg átment, az életét, a nehézségeit. Ez pedig miért is jó? Neki jó, mert kiadhatja magából, nekünk jó, mert láthatjuk, hogy senkinek se tökéletes az élete - bár ez eddig is világos volt -, a TV-ben mosolygó embereknek meg aztán pláne nem. De hallani ezt, olyan mint mikor valaki valóban panaszkodik neked, te pedig ott állsz és nem tudsz mit mondani, fogalmad sincs miféle tanácsot adhatnál. Vagy azért, mert tudod milyen, vagy mert soha nem mentél keresztül semmi ilyesmin. Szar érzés.
Halljuk beszélni komoly problémákról: megfelelési kényszer, félelmek, elutasítás, öngyilkossági kísérlet, pszichiátria, mások kétkedése, vágyakozás a siker után. Aztán persze a siker hatása... reakció a támadásokra (pl. B-Free), ismételt megfelelési kényszer. Végül láthatunk valamiféle megkönnyebülést, de aztán persze ki tudja... 
Szóval igen. Ma már imádom a számot, de sokáig tartott mire többször is képes voltam meghallgatni. Megrázó élmény volt... amit szintén nem fogok elfelejteni.

*

Tehát. Ez lenne az én mini - regényméretű -, BTS bejegyzésem. Azt hiszem elég világos hogy nem, nem utálom a bandát. Nem is értem miért érzik ezt egyesek, de tényleg. Nem hogy nem utálom, de egyenesen szeretem az együttest, és ilyen nem sok van. Az igaz, hogy Suga jelenléte megnehezíti hogy a bandát így egészben szeressem - jó ég, ez de hülyén hangzik! -, mert ugyan nagy rajongó vagyok, de a csodálatom a férfi felé zeneszerőként és rapperként is túl nagy. Sajnálom ha ez sért valakit, de csak őszinte vagyok.

Annyit elmondhatok, hogy alig várom a visszatérésüket, még ha sajnálatos is, hogy nem tudnak eleget pihenni emiatt.  És most megyek, hallgatok valami nagyon vidám számot. TOPSECRET - SHE :D Jó éjt nektek!