꿈은 무엇입니까? | Az én álmom valóra vált!

Mi történik akkor, ha egy álom valóra válik? Na, ott kezdődik a valóság.

Miért mondom ezt? Mi történt? Olyasmi, amire annyira régen vártam már, hogy azt el sem tudom mondani. Boldog vagyok, mert --> Megyek Koreába.

Komolyan, nem vicc. 


Erről beszéltem egy régebbi bejegyzésemben (csak nem árultam el, h miről volt szó, mert féltem, h nem sikerül), s most tényleg meg is oszthatom veletek.

Nos, hogy mi is történt? Lényegében pályáztam, hogy kijuthassak Koreába, s ott járhassak egyetemre. A tanárom előre szólt, mikor ez a lehetőség felmerült, így én, még ha félve is, de azonnal jelentkeztem rá.

Nagyon sok dolgot kellett csinálni, még ha a jelentkezés első fele pusztán "esszé írásból" is állt. Készítettem vagy tíz darab angol "fogalmazást", a legkülönfélébb témakörben, de a legemlékezetesebb a "Szentírás használatával fejtse ki, hogy mi az ön bizonyossága, ha az örök életről és a feltámadásról van szó." - vagy valami ilyesmi, már nem emlékszem pontosan mi is volt.

Na, mikor ezekkel végeztem, jöttek a csodás szóbeli elbeszélgetések, én pedig azt hittem, hogy nagyon-nagyon elszúrtam őket. Ezek szerint mégsem! Pedig annyira nagyon izgultam, hogy remegtem össze-vissza, nagyjából még a nevem sem jutott eszembe, nem hogy a gazdaság, meg a kereskedelem...

Azt hittem, hogy nagyon pocsék voltam...de végül mégis...

Mikor tegnap megkaptam az értesítőt, remegő kezekkel, döbbenten álltam az ágyam mellett.

"Nem merem megnyitni, nem mereeeeem." - igen idegesítően nyávogtam, csak mert izgultam. Ám, ezt imádott szobatársaim is tudták, így csak nevettek, majd vártak, míg meg nem nyitottam.

"Örömmel értesítem, hogy..." - és ekkor eldobtam a telefont az ágyra. Nem mertem elolvasni, pedig már tudtam, hogy sikerült. Ellenben azzal, amit annyian meséltek nekem, én semmit sem éreztem. Leültem az ágyra, és azt hiszem sokkot kaptam, csak néztem magam elé, s teljesen kiürültek a gondolataim. Csak az járt a fejemben, hogy "ez most komoly?".

Mindig ezt akartam, és most sikerülni fog. Szeptembertől már ott kezdem az egyetemet, és elmondhatatlanul boldog vagyok, amiért ez megtörténhetett velem. Nagyon sokat köszönhetek persze a jelenlegi koreai tanáromnak, aki mindenben segített engem, végig, a pályázás alatt, sőt a meghallgatások alatt is, s szerintem fogalma sincs arról, hogy ez mennyit jelentett nekem! [Valamint meg kell köszönjem egy társamnak, aki átolvasta a tengernyi angol esszét, amit be kellett adnom az első körben.]


Igen, tehát...a jövő évet már Koreában kezdem, a Handong diákjaként. Nem tudom, hogy mit kellene még mondanom. - sokkos állapotban vagyok.

Végre megtapasztalhatom mindazt, amiről írtam, a saját bőrömön, nektek pedig első kézből nyújthatok beszámolót. [Már, ha lesz olyan, akit érdekel.] Igaz, van még addig itthon egy fél évem, de ez semmit sem jelent. Már biztos, már minden biztos...Az első félévemben...már tudom, hogy mehetek ki!

Nem tudom igazán, hogy kinek köszönhetném meg.

Mindegy is. Csak annyit mondok, hogy soha ne adjátok fel, bármiről is álmodtok, mert ha tényleg nagyon akarjátok, biztosan sikerülni fog! Bízzatok bennem, nekem semmi közöm sincs a szerencséhez, soha életemben nem volt, így ez az egyetlen ami nem játszott közre. Ha régebb óta olvastok, akkor tudjátok, hogy minden vagyok, csak szerencsés nem! Ennek ellenére, egyetlen dolgot nem lehet elmondani rólam, mégpedig, hogy könnyen feladnám a dolgokat, bármiről is legyen szó!

Ti se tegyétek, hisz látjátok, hogy kisség megkésve ugyan, de nekem is összejöhetett. Nektek is fog, ebben biztos vagyok!

További szép napot, én pedig még mindig igyekszem feldolgozni a tegnap megtudott híreket.