Sziasztok! Elérkezett hát az év vége. Szinte hihetetlen, nem igaz? Már 2018, le is zártuk a mögöttünk tátongó évet. Az enyém hihetetlenül rossz volt, szóval remélem ott marad hol most van, és eszébe sincs utánam nyúlni. (Vagy bárddal csapom le a mocskos kis csápjait.)
De nem csak a személyes dolgaink zártuk le, de zeneügyileg is számot kell vetnünk az egész évről. Ó, te jó ég. Ez a legnehezebb az összes közül. Nem hetente (mostanában nem hetente, de legalább szóltam előre) kell elmondanom a véleményem, hanem így egészében... Ami nehéz! Hiszen megannyi remek dalt hallottam, s klipet láttam, hogy szinte embertelen választásra kényszeríteni. De hé, nem kényszerít engem senki, szóval ideje befognom, és belekezdeni a bejegyzésbe.
Lássuk!
Először is, már másodszor tiltottak le youtube-ról, szerzői jogok miatt (ami teljesen jogos, nem is panaszkodok), így törölték pár feltöltésem, több kérést is. Ezeket igyekezni fogom pótolni! :)
Ha nem most először jártok az oldalon, akkor tudjátok, hogy szokásom már hét éve megosztani az év legjobb dalairól egy videót. Vagyis, kettőt. Az egyik videó azokat a dalokat tartalmazza, mikhez forgattak klipet, a másik pedig azokat, amikhez nem. Úgy vélem, hogy ez így igazságos. Először azonban nézzük meg a MANA (igen, a MAMA koppintása, de a nevemmel jól hangzik) "díjazottjait" amiknek nagyjából semmi köze az idei MAMA jelöltekhez. Ahogy az lenni is szokott.
Kedvenc kislemez:
- APRIL (MAYDAY)
- B.A.P (Rose)
- Black6ix (PLEASE)
- S.I.S (I've Got a Feeling)
A listán szereplő kislemezek mind az év legjobbjai között vannak. Egy se kerülhetett volna fel anélkül, hogy teljes imádatomat ne élvezné - a kiemelt viszont az, ami valamiért kiemelkedett a többi közül. Mondjuk azt, hogy minden lemez 10/10 itt, de az az egy 10/10 +1. A B.A.P azzal tűnt ki, hogy a nem csak a zenéi, de a szövegek is remekül sikerültek. Itt megemlíteném a Black6ix kislemezét is, ahol ez a kritérium majdnem teljesült - csak egy dallal kevesebbet kaptunk.
Látjátok? Szinte nincs is különbség a lemezek közt. Imádtam mindet.
- April (Prelude)
- B.I.G (Hello Hello)
- BTS (HER)
- EXO (Universe)
- Favorite (My Favorite)
- GFriend (Rainbow)
- Girl's Day (Everyday #5)
- MYTEEN (MYTEEN GO!)
- NCT (Limitless)
- SNUPER (The Star of Stars)
- Stellar (Stellar Into The World)
Ahogy azt láthatjátok, elkülönítettem a kis-, minialbumokat, és nagylemezeket, mert ez így igazságos. Hogy lehetne egy 2 dalt tartalmazó lemezt egy 10-14 számot magába foglaló albumhoz hasonlítani? Soha nem értettem ezt.
Tehát, a SNUPER vitte idén a legjobb minialbumnak járó díjamat. Az ok igen egyszerű, imádtam. A dalokat nem vagyok képes kiverni a fejemből, és nem is értem, hogy nem népszerűek - holott még a régebbi dalaikat is ugyanúgy imádom, mint az újakat. Igazán érdekes a stílusuk, meglep, hogy nem figyeltek még fel rájuk. Ez az album pedig, a legjobb amit eddig kiadtak a kezük közül. Alig várom a többit.
És igen, itt is minden albumot imádtam, nekem 10/10 mind.
- DiA (YOLO)
- Epik High (We've Done Something Wonderful)
- HYUKOH (23)
- Lee Hyori (Black)
- SNSD (Holyday Night)
- Taeyeon (My Voice)
- Taemin (MOVE)
Ez biztosan megrázott mindenkit. Csak a megjelenése óta tudom, hogy a kedvenc albumom lesz. Mindenkinek volt ideje felkészülni a sokkra, igaz? :D Szerintem 100%-ban megérdemelt volna bármilyen díjat ezért a lemezért. Még mindig hihetetlen, hogy semmit, a MAMA még egy jelölést se vágott hozzá. 16 - szerintem - gyönyörű, változatos és remek szöveggel megáldott dal, hát ennyit sem ért. Meglepő. A többi jelölt is megkaphatta volna a díjat, de Taeyeon albuma volt, ami leginkább megfogott, és még csak fogalmam sincs, hogy miért.
- B.A.P (Wake Me Up)
- BTS (Spring Day)
- CLC (Where Are You)
- Nine Muses (Remember)
- KARD (You In Me)
- Red Velvet (Red Flavor)
- S.E.S (Paradise)
Ez meglepő lehet. Elhiszem, engem is meglep. De nem tehetek ellene, szerintem gyönyörű úgy ahogy van. Ennél szebb klipet ebben az évben még nem láttam. A többieket pedig szintén a keblemre ölelném, ha tudnám, mindegyiket imádom!
- BLACK6IX (Please, Like A Flower)
- MYTEEN (Take It Out)
- Seven O'clock (Echo)
- The Rose (Sorry)
- Top Secret (SHE)
Na, ez lehet ami valóban megdöbbentett titeket. Megértem, tényleg - és mégsem. Biztos vagyok benne, hogy sokan még csak nem is hallottatok róluk. Simán el tudom képzelni, még wiki oldal sincs róluk. Ennek ellenére az év - számomra - legkedvesebb bandájává lettek. Minden kétséget kizárólag. A dalszövegeik zseniálisak, a zenéjüket imádom. A Like A Flower pl. egyenesen zseniális.
Láttam ugyan fordítást, de nem emlékszem rá igazán. A lényeg annyi, hogy nem kell bugyutának gondolni - mert nagyon nem az, épp ellenkezőleg. Érdekes, mintha egy válasz lenne a Gashina szövegére. A lány a virág, eddig oké. De nem csak így simán - na virág vagy, jó neked alapon, hanem metaforaként. Nem is egy egyszerű virág, de egy olyan, ami közel édesget, aztán megragad az indáival és végez veled. Ezt pedig a szöveg láttatni is engedi. A szavak! Szerelmes vagyok ebbe a számba. Erre persze Taeyoung hangja se zavart messzire (itt narancssárga a haja).
Hajrá BLACK6IX! Nekem te voltál a legjobb idén!
Kedvenc rookie banda - lány:
- 1NB (Where You At)
- Dreamcatcher (Chase Me)
- Favorite (Party Time)
- P.O.P (Catch You)
- S.I.S (I've Got A Feeling)
Ez azt hiszem egészen egyértelmű lehetett. Minden jelölt és a győztes is.
Legnagyobb csalódás:
- Gugudan 5959
- Six Bomb
Még mindig. Méééég mindig. Ezt nem heverem ki hamar.
+ Legjobb rajongótábor:
Queen's (T-ARA)
Miért? Tudom, sokan azt vártátok, hogy az army nevet olvashatjátok - és erre volt is okotok. Elismerem, a fiúk rajongói igazán kitettek magukért. Viszont. Szerény véleményem szerint, a T-ARA rajongók valami olyasmit tettek, amire szinte még példát sem láttam. Nem tudom, hogy egyetértetek-e azzal amit mondani akarok, de úgy vélem, hogy egy a siker felé haladó bandához könnyebb rajongóként becsatlakozni, mint egy nagyjából mindenki által megvetett együttes mellett maradni - hosszú, hosszú évekig, majd végre, megajándékozni azt egy győzelemmel, amire 5 éve várnak. Ez számomra egy olyan teljesítmény volt, ami őszintén könnyeket csalt a szemembe. Én nekik adom a díjat. (Én is egy queen's vagyok már 8 éve, ha nem tudnátok.)
Feloszlás: 2AM, Chocolat, D.Holic, History, Leessang, M.I.B, Miss A, Phantom, Sistar, The Legend, Wonder Girls
Közülük többen is a kedvenceim voltak. History, Leessang, The Legend és a Wonder Girls nagyon közel álltak a szívemhez.
Hiányozni fognak!
Nos akkor, következzen a két videó:
I. Az év 30 dala:
II. Az év 20 dala - klip nélkül
Ha a következő rész nem érdekel, akkor neked sajnos itt véget is ért a bejegyzést. Előre szólok, érzékeny témáról lesz szó, Jonghyun sajnálatos haláláról. Kérésre írok róla, így ha téged ez kellemetlenül érint, akkor itt elválnak az útjaink. A következő bejegyzésben találkozunk! :)
Meséljétek el, hogy nektek mik voltak a kedvenceitek! Kíváncsian várom. :)
*
*
*
És most térjünk rá arra a dologra, amire senki se gondol szívesen. Jonghyun nagyon sajnálatos öngyikosságáról beszélek. Egyikőtök kérte, hogy erről is írjak némileg részletesebben. Így hát megteszem - bár egyébként is terveztem.
Minden bizonnyal mindannyian tudjuk, hogy mi történt. Jonghyun véget vetett az életének, s csak egy búcsúlevelet hagyott maga után. Ezt lefordítom, de mivel érzékenyen érhet egyeseket, csak azok olvassák (ha nem olvasta már mindenki), aki úgy gondolja, nem zaklatja fel.
[Összetörtem, itt, benn. A belőlem lakmározó depresszió végül felemésztett. Nem voltam képes nyerni. Gyűlöltem magam. Eltökéltem, az emlékeimbe fogok kapaszkodni, magamra kiáltottam; szedd össze magad! Nem érkezett válasz. Ha a lélegeztvételemtől fulldoklok, jobb volna, ha abbahagynám. Kíváncsi voltam, ki lehet felelős mindezért. Csak én. Teljesen egyedül voltam.
Könnyű mondani, hogy véget kell vetni a dolgoknak, de a valóságban ez nagyon nehéz. Végig ez alatt a teher alatt éltem. Azt mondtad, hogy menekülni szerettem volna. Igazad van, tényleg menekülni akartam. Magam elől, előled. Azt kérdezted, ki az ott. Azt feleltem, én vagyok. Megismételtem. Újra.
Megkérdeztem, miért felejtem el sorra az emlékeimet. Azt mondtad, ilyen vagyok. Értem hát. Értem, végül minden az én hibám lesz.
Reméltem, hogy az emberek észre fogják venni, de senki sem tudta. Nem is találkoztál velem soha, szóval természetes, hogy fogalmad sem volt arról mit éreztem.
Megkérdezted, hogy miért élek. Csak úgy. Csak úgy. Mindenki csak úgy él. Ha azt kérdezed, miért halnak meg az emberek, a válaszuk valószínűleg a kimerültség lenne. Engem is kínzott, gyötört. Soha nem tanultam meg, miképp változtathatnám a kínt boldogsággá. A kín egyszerűen kín.
Kényszerrel próbáltam túllépni rajta. Miért? Miért hagyom, hogy véget vessek mindennek? Azt mondták, keressem meg a fájdalom okát. Tudom én azt jól. A saját hibám, hogy fáj. Minden az én hibám. Mert így születtem.
Doktor, ezt akartad hallani?
Nem, nem tettem semmi rosszat. Mikor nyugodt hangon közölted, hogy mindez az én hibám, furcsa, de az jutott eszembe, milyen könnyű is lehet orvosnak lenni.
Szinte elragadó, a fájdalom mélysége. Mások többet szenvednek mint én, mégis úgy tűnik, jól boldogulnak. Mások, kik gyengébbek mint én, jól boldogulnak. És ez mégsem lehet igaz. Ezen a kerek világon nincs más, aki többet szenvedett, se aki gyengébb nálam.
És mégis megpróbáltam élni. Ezerszer kérdeztem önmagam, miért is próbálkozok. Az ok soha nem én voltam. Te voltál. De szerettem volna tenni valamit magamért is.
Ne beszélj olyan dolgokról, amiket nem érthetsz. Rá kell jönnöm, miért fáj? Hányszor mondtad már! Nem elég amit mondtam, jobb okokat kellene felsorakoztatnom? Már elmondtam. Figyeltél egyáltalán? Amiken túl tudsz lépni, nem hagynak sebeket.
Azt hiszem nem akartam szembenézni a világgal. Azt hiszem nem arra születtem, hogy a nyilvánosság előtt éljem az életem. Ez nagyon nehéz volt. Szembenézni a világgal, az emberek tekintetével. Miért választottam ezt az utat? Nevetséges. Csoda, hogy idáig húztam.
Mit mondhatnék még? Mondd, hogy mindent beleadtam! Mondd, hogy megtettem mindent! Még ha nem is tudsz mosolyogni a búcsúnkkor, ne hibáztass!
"Mindent beleadtál. Tényleg mindent megtettél. Viszlát."]
Őszintén szólva nem tudom mit kellene mondanom. Elemezni egy nemrég elveszített ember búcsúlevelét nagyon rémisztő dolognak tartanám, ilyet nem helyes tenni. Természetesen ezeket a szavakat a rajongóknak is szánta, ezért is akarta, hogy nyilvánosságra kerüljön a levele - nem azt mondta (legjobb tudomásunk szerint), hogy csak a hozzátartozói kapják meg. Ebből a szempontból természetesen lehet annak tartalmáról beszélni, de összességében azt gondolom, hogy nagyjából felesleges azon vitatkozni, hogy mi történt.
Mivel azonban nem arra kértek, hogy a levél tartalmát fordítsam le, hanem a tényezőket figyelembe véve nyilatkozzak a KPOP sztárok életéről, az rendben van.
Kérlek előre bocsássatok meg, ha esetleg nem úgy fejezem ki magam, ahogy azt ti helyesnek érzitek. Semmiféle hátsó szándékom nincs, próbálok olyan finoman fogalmazni, ahogy csak tudok.
Ami Jonghun leveléből leszűrhető, az, hogy nem kifejezetten az ipart tartja a fájdalma fő forrásának. Persze nagyon sokan egyből itt is a céget támadják, de már a levélben is szerepel, hogy végig, egész életében depressziós volt, vagy legalábbis hajlamos volt rá. Ezen persze ronthatott a hírnév, de mint látjuk, felkeresett egy szakértőt az ügyben. Sajnos az orvos nem azt a választ adta, amire Jonghyun számított. Azonban, mielőtt még a doktort akarnánk keresztre feszíteni, hadd emlékeztessek arra mindenkit, hogy a depresszióban szenvedő emberek nem minden esetben hallják meg a segítő szavakat sem, vagy épp támadásnak vélik azt. Nem vehetjük biztosra, hogy semmiféle segítséget sem kapott, ne hozzunk elhamarkodott ítéletet. Gondoljatok bele mit érezhet akkor a pszichológus, ha ő a legjobb tudása szerint járt el, és mégis kudarcot vallott. Az érmének két oldala van, ezt ne feledjük soha!
Hogy maga az ipar mennyiben járult hozzá a döntéséhez? Lehet, hogy sokban, lehet, hogy szinte semmiben. A depresszió nem egy Rubik-kocka amit, ha elég ügyes vagy, pár mozdulattal a helyére lehet pöccinteni, ha pedig nem gyakorolsz eleget, összekavarni. Egy olyan betegségről beszélünk, ami szinte kiismerhetetlen, és olyan dolgok is ronthatnak a szenvedő alany állapotán, amire az ember még csak nem is gondolna. Ezért felesleges vádakat alkotni - soha nem fogjuk megtudni, hogy mi állt a háttérben. Az is lehet, hogy maga Jonghun se tudta.
Általánosságban beszélve:
Annyi azonban bizonyos, hogy az idolok élete nehéz - és nem kifejezetten a cégek miatt, ezt jó lenne tényleg átgondolnunk.
Most "koreai szemmel" igyekszem megfogalmazni amit gondolok, többnyire a koreai / ázsiai emberekre vonatkoznak azok, amiket megemlítek. Nem kell, hogy magatokra vegyétek. A cég csak egy cég, magyarán egy BOLT.
Azt adja a népnek, amit a nép akar.
Te, én, mi vagyunk azok, akik ezt a terhet az idolokra tesszük. A cég nem egy szeretetszolgálat. Rengeteg pénzt ölnek a tanoncokba és ezt a tanoncok is tudják, ahogy szinte minden mást is. Azt, hogy vékonynak kell lenni, hogy keményen kell dolgozni (pont úgy, de nem hinném, hogy többet, mint az "átlagos" emberek). A rájuk költött pénzt azonban vissza kell szerezni. Ott a fodrász, sminkes is. Fizetni kell őket is. Az idol fogja ezt megtenni. És tud róla. Pláne, hogy olyan emberekről beszélünk, akik tréning alatt akár több évet is töltenek a cégnél. Ne legyünk naivak.
Ez az egész: mondernkori rabszolgakereskedelem. Beállnak a bolt kirakatába, és mi vesszük meg őket. Szép, mi? Ha nem vennénk, nem lennének. Érthető ez? Ha mi tejfehéreket akarunk, azt kapunk. Ha kiálló kulcscsontra vágyunk, azt kapjuk. Ez így megy. A boltban nem árulnak olyat, amit senki se vesz meg. Mi haszna lenne annak? Csúnya, de így van.
És ezt nem csak a sztárok, de mi is pontosan tudjuk, de valahogy nem akarunk tudomást venni róla, és mindig csak a cégeket hibáztatjuk. Holott a cég csak azt adja, amit kértünk. Mi.
Hiszen mi vagyunk, akik csinosnak hívjuk a hajszálvékony lányokat és fiúkat. Mi olvadozunk a kulcscsontjuk miatt, a betegesen fehér bőrükért a falra másznánk.
És azok is mi vagyunk, akik megszólják a vastag combot, akik nevetnek a csíkszem láttán. Na persze az elálló fülekről és a lapos mellről se feledkezzünk el. Kár hogy mi több milliónyian vagyunk, az idol meg egymagában áll velünk szemben. De hát ő akarta, igaz? Vagy mégsem?
Nos, ki a hibás?
Az idol, aki tudta, hogy ez vár majd rá - mégis összeomlik?
Mi, akik panaszkodunk, ha az idol nem lép fel eleget - hiszen a rohadt cég a pincében tartja, és nem promózza eleget! -, és panaszkodunk, ha sokat lép fel - hiszen mikor lenne ideje aludni szegénynek?
Vagy a cég, aki a véleményünkkel együtt ingázik, és bábként rángatja az idolt?
Nehéz lenne megmondani, nemde?
Sz.r szembesülni azzal, hogy a világ nem egyszerű hely. Nos, az én véleményem az, hogy egyrészt hibázunk ott, hogy nem keleti szemmel nézzük a keleti dolgokat, másrészt könnyedén elfeledkezünk arról, hogy pontosan annyi részünk van az idol szenvedésében, mint az álnok, pénzleső cégeknek - nem tagadom, vannak ilyenek. És mi büszkén pénzeljük őket.
Hibás az idol? Természetesen. Jogos lehet, ha kijelentjük: most mit nyávog, ha tudta, hogy ez lesz s mégis vállalkozott? A koreai fiatalok nagy része most is idol szeretne lenni. És tudják, hogy mivel jár. Akkor tényleg áldozatok?
Szerény vélemény szerint igen. Amíg nem próbálsz valamit, addig nem tudod milyen. Látják, hogy a többi idol a kamerák elé áll, de ők még soha nem álltak. Látják a többieket a színpadon, de ők még soha nem mentek fel oda. Előre fogalma sincs arról az embernek, hogy mit bír - ha még nem próbálta.
Hibás a cég? Természetesen. Sorra hallani rabszolga-szerződésekről. Igazak. Nem kapnak fizetést a bandatagok? Igazak. Lehetnek-e áldozatok mégis?
Valahol igen. Nekik kell kifizetni az összes pénzt, amit a tagokra költöttek - akár az operációkat, amiket nem olyan nehéz (nem minden esetben) ráerőszakolni az emberekre Koreában -, fizetést adni azoknak akik szintúgy kidolgozták a belüket éjt nappallá téve a kamerák mögött. Róluk valahogy mindig megfeledkezik mindenki. Mert hát nyilván csak úgy felpattant a sok ruha meg smink is a tagokra. Nekik nem kell fizetés? (Miközben az idolnak van hol aludni, van víz-áram, ruha, étel - ingyen.) Ugyan, minek. Én is csak évente egyszer eszek.
Nem, nem azt mondom, hogy a cég nem tömi meg a zsebét. Ugyan, dehogynem. Tudjuk mind. Ez az. Tudja mindenki...
Az egyetlenek akik nem nevezhetők áldozatnak, mi vagyunk. Érdekes.
Érthető volt, ami szerettem volna elmondani. Az idol és a cég is nagyrészt hozzánk igazodik. A közönség az egész világ mozgatórugója. És az emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Azt hisszük, hogy ha valamit az interneten mondunk ki, az nem számít igazán. Ha disznónak és undorítónak hívunk valakit, az nem számít. Meg amúgy is, ő akarta. Ő akart idol lenni, nem?
Ez Koreában - szerintem - sokszorozódik. Eleve az, hogy az idolok nagyon fiatalok, szinte azonnal azt jelenti, hogy sérülni fognak. A másik pedig, hogy koreai emberekről, a koreai társadalomról beszélünk. Ahhoz hogy ítélkezzünk - már ha van ehhez jogunk -, hangyányit ismerni kellene. A megfelelési kényszer iszonyatosan magas, rengetegszer ez okozza az öngyilkosságokat is. Meg kell felelni, mindenáron. Az idolok esetében ez a nekünk, közönségnek való megfelelés. (Az meg, hogy eleve van egy "szép" pozíció a bandákban, sokat elmond.) A társadalom akkora nyomást tud helyezni egyetlen tag vállára, hogy az összeroppan. Ez tőlünk jobbára idegen, és nem is biztos, hogy valaha meg fogjuk tudni érteni. (Mégis mindenki úgy nyilatkozik, mintha mindenben olyan perfekt lenne, már 10-16 évesen is - ami ugye a rajongók nagy részének kora.)
Kpop sztárnak lenni nagyon nehéz. De amíg a társadalom hozzáállása a munkához és az élethez, a megfeleléshez, az egészséges étkezéshez és a testképhez, a társadalomba való mindenáron való beilleszkedés kényszeréhez meg nem változik, a Kpop se fog, soha. Ez nem olyan dolog, hogy most lesz egy törvény, és akkor... Valóban, mi lesz akkor? A fiatal lányok nem a csontsovány pasik után fog visongatni? A fiúk nem az anorexiás lányok posztereit lopkodják a boltok ablakából? Annyi dolog van itt a háttérben, amit mi nem érthetünk, hogy arról egy bejegyzésben se tudnék eleget írni róla.
Ezzel az egésszel azt akartam elmondani, hogy ne hozzunk könnyelműen döntéseket. Ne vonjunk le következtetéseket.
Mi történhetett Jonghyunnal? Senki sem tudja, és nem is fogja tudni. Hogy a népszerűség és az ipar tett-e hozzá ehhez? Biztosan. Szegény fiú alapvetően szenvedett, a nyomás pedig nem megszűnt, de nőtt is. Hogy mennyiben rontott ez a helyzeten? Nem tudni. És talán jobb is.
De annyiban biztosak lehettek, hogy nem ő az egyetlen idol, aki ettől szenved. Talán a legtöbben csak a sztárrá válás után tapasztalták meg ezt. Nem képesek megfelelni soha - holott a társadalmuk alapvető kényszere ez. Mintha kitaszították volna őket, és azt sem tudják miért. Hiszen mindent megtesznek, csak sajnos az soha nem elég. A közönség mindig mást akar, mindig szebbet, fiatalabbat, csinosabbat. Ha túlságosan lefogynak, az a baj. Ha nem fogynak eleget, az a baj. Mintha mind valamiféle próbaba volna, egy elfogadott méretben, babaarccal, örökös mosollyal. Csak képzeljétek el. Nem tudom, hogy megy-e, nekem nem.
A baj pusztán annyi, hogy ezt nem igazán az idol csinálja, és nem is a cég. Mi.
Amit még hozzá tudnék fűzni. Nagyon megdöbbentett a hír. Nem tudtam, hogy írnom kellene-e róla, vagy sem. A végén még azt is hozzám fogják vágni, hogy csak feltűnést szerettem volna kelteni vele. Pedig ez nem így van. Nagyon sajnálom, hogy ez történt. Annak ellenére, hogy Jonghyun még segítséget is kért.
A levele mintha csak egy panasz lenne a doktor felé, aki kezelte. Igazán szívszorító volt olvasni, majdnem hihetetlen. Lehet, hogy kapott segítséget, csak ő nem vette észre. Az is lehet, hogy az orvos még csak érteni se értett a dolgához, vagy neki is megvolt a véleménye a kpop idolokról, és fele annyira se érdekelte a dolog, mint egy másik ember esetében. Bármi megtörténhetett, és mi soha nem fogunk tudni róla. A legjobb ezért, ha hagyjuk békében nyugodni szegényt.
Végre lezárt mindent.
"Mindent beleadtál. Tényleg mindent megtettél. Viszlát."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése