9. Pillanatképek Koreából pt. 2 - mert még nem szenvedtem eleget.

Hm, szervusztok ismét! Úgy vettem észre, hogy egészen sokatoknak tetszett az előző ehhez hasonló bejegyzés (melyben természetesen a csodálatos szépségemről volt szó), így elkészítettem még egyet. Ha nem tudtátok, velem tényleg mindig a legrosszabb, legkínosabb dolgok történnek meg, így akár ezer ilyet is írhatnék nektek. Ennek ellenére igyekeztem összeválogatni azokat, melyek talán nem csak engem szórakoztatnak majd, így visszagondolva. 

Egyébként meg kell jegyeznem - egyesek kedvéért -, azért is választottam ezt a módszert az általam tapasztaltak bemutatására, mert könnyebb szórakozva "tanulni", s kényelmesebb így nektek és nekem is átfutni azt az időszakot, mely rengeteg tapasztalatot adott. Mégis jobb így, mintha felsorolnék egy-két doldgot aztán cső, nem? 

Na szóval, essünk is neki.




1. Amikor alám nyúltak

Elég félreérthető cím, igaz? Hát, ne értsétek félre!

Meleg volt, iszonyatosan meleg. Éppen Busan-ban jártunk (hárman voltunk, de a barátnőmről nem ejtek sok szót, nem nagyon örülne), egy nem túlzottan megtervezett utazáson. Értsétek ezt úgy, hogy egyik nap kipattant a hülye fejemből, hogy na, el akarok menni Busan-ba (gyönyörű tűzijátékot rendeznek ott, a legszebbet egész Koreában, ajánlom mindenkinek!), szóval szóltam Nathan-nek (ugye róla már meséltem sokat, a kínai-koreai barátom), hogy menjünk el a hétvégén. Ő is lelkes volt, hiszen nem nagyon járt el sehová, ráadásnak nagyon kis félénk is volt, mert nem nagyon beszélte eleinte még az angolt sem, a koreaiak meg annyira nem szerették, tudva, hogy "kínai" (és ő annak is vallotta magát, még ha a mi felfogásunk szerint koreainak is számít, hisz minden rokona koreai, az anyanyelve is az, csak Kínában szüketett.). Nagyon-nagyon-nagyon kedveltem a fiút, olyan kis elesett volt! Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én nem bírom tétlen nézni, ha látom, hogy pl. egy asztalnál ott ülnek egy csomóan, de egyetlen ember kis csendesen pislog... Még ha konkrét ki se volt közösítve, de na... Szóval, na. Összebarátkoztunk, annyi a lényeg.


Először is pár kép:

(Barátnőm nem örülne, ha látszana az arca, szorri)

El is mentünk az utazásra - ugye itt esett meg (először) pl. ha elém köptek kis kedvesen, holott (látszólag) egy koreaival voltam -, s szinte azonnal el is tévedtünk. Haha, fúú soha nem felejtem el. Mert persze egyikünk se készült fel eléggé.. volt térképünk, de a távolságot nem nagyon tudtuk felmérni, ráadásul (!) egy csomó dolog nem ott volt, ahol a térkép ígérte. Így egész végig wifi-re vadásztunk (mert bár azt mondják, hogy fuuu itt ilyen-olyan wifi van...hát...), hogy a google térkép segítségével találjunk el oda, ahová szeretnénk. (lol)

Ó, ezt el kell mondanom. Épp az egyik "már megint nem tudjuk hol vagyunk" sétánk közepénél jártunk, mikor belefutottunk egy japán turista csoportba. Na, Nathan és én is beszélünk japánul ugye, szóval gondoltuk, megkérdezzük, hogy merre kéne mennünk (egy piacot kerestünk amúgy. tudjátok, nagy divatja van (vagy még nem halt ki pontosabban) a rendes piacoknak, és a külföldiek is gyakran járnak oda). Mikor is elmagyarázták, hogy ők most jöttek onnan, erre meg arra kell menni. Mi szépen megköszöntük a segítséget, mikor az egyik féri megkérdezte: Ez meg ki?

Nathan-hez beszélt, és rám mutatott. Hirtelen nem tudtam, hogy mit akar ezzel, Nathen meg csak mosolygott, semmi több. Mentünk hát tovább, de mivel csak nem akartuk megtalálni azt a rohadt piacot (ahová nem volt sok kedvem elmenni, mert őszintén... minden piac teljesen egyforma. Ott vannak a halak, ennyi.), szóval ezúttal egy koreai embert szólítottunk le. Az nagy nehezen megállt - végig is nézett rajtunk, de oké, ezt már megszoktam -, majd el is magyarázta, hogy merre menjünk (teljesen ellentéte irányba azzal, amit a turisták mutogattak, természetesen), majd... Majd... Ő is megkérdezte, hogy én mégis ki a fene vagyok. Én meg csak... hah?

Nem értettem, hogy mit akart ezzel - de mivel nem ő volt az első aki rákérdezett, kezdtem furcsán érezni magam. Nathan itt is csak mosolygott, s már mentünk is volna. De a férfi nem hagyta! Ismét megkérdezte, hogy ki vagyok, de ezúttal tovább ment: ki ez a lány, honnan ismered, milyen kapcsolatban álltok? Végül pedig a mindent eldöntő kérdés: honnan érkezett a kislány?

*K.va nagy sóhaj* Már megint orosznak néztek. Nem hittem el, hogy nem lehet erről a témáról leakadni! Vagy amcsi vagy (ami ebben az esetben nem biztos, hogy sokkal jobb, hiába hiszitek, megvan a véleményük róluk is...), vagy orosz, ami történetesen azt jelenti, hogy kurva. Így, ahogy mondom. Volt pár ehhez hasonló eset, csak ott nagyjából megkérdezték, hogy nem akarok-e "barátkozni" velük. Értitek, vénemberek! Hát Jézusom, nem szégyellik magukat? (Nem mintha ez velük ne esne meg külföldön, nagyon sok baromarcú - magyar is -, lát egy ázsiai lányt, egyből azt hiszi, hogy meg lehet fektetni, csak mert... mit tudom én, ázsiai.) Na, én pont ezt éltem át. Ami egy idő után már kezdett nagyon idegesítő lenni.

De hogy miért akarta tudni, hogy orosz leány vagyok-e? Fogalmam sincs. Aggódott, hogy egy koreai fiút egy ilyen lánnyal látja (aki nyakik beöltözve járkál Koreában, mert van benne annyi, hogy próbál alkalmazkodni, miközben a koreai lányok olyan rövid cuccokban járnak, hogy alulról is látom mit ettek reggelire)? Vagy meg akarta kérdezni, mennyi az órabérem, vagy mi? Mikor (majdnem) felháborodva kérdeztem rá erre Nathan-nél, ő nem óhajtott válaszolni, csak legyintett, hogy ne foglalkozzak az ilyen emberekkel. (Amilyen gyorsan csak tudta, le is rendezte a férfit, megmondta, hogy csak barátok vagyunk, és SIETÜNK, magyarán: kopjon már le.) Hát, könnyű azt mondani - nem mintha ne lett volna igaza.

Néha félelmetes, hogy mennyire ostobák tudnak lenni az emberek! És nem, nem kifejezetten a koreaiakra gondolok, itthon, s a világ bármely táján ugyanazokkal az előítéletekkel néz szembe az "idegen" ember. Nos, én megtapasztaltam milyen kisebbségnek lenni, szóval még inkább megértem milyen kellemetlen lehet pl. itthon élni (ez esetben) a külföldieknek.

Na szóval, nem ez volt a fő szála a történetnek, hanem a napunk vége. (Végül megtaláltuk a piacot, és igen, ugyanolyan volt mint az összes többi. Hah.) Van Busan-ban egy hely a tengerpart mellett, ahol fel lehet ülni egy kisvasúthoz hasonló... mindegy, egy kisvasútra, ami körbevisz a helyen, s megnézhetsz mindent. Pl. ezt:

Nos, mi is szerettünk volna felszállni, de annyira sokan voltak előttünk, hogy gondoltuk, akkor gyorsan bemegyünk a boltba, veszünk valamit inni, majd leülünk a padokra. Így is tettünk, bementünk a kis boltba (ami még drágább volt ugye, mint általában), majd óriási vizekkel tértünk vissza, mert tényleg... agylágyító meleg volt, a nap is rettentő erőszakosan sütött, már lassan megfájdult a fejem. A barátnőm viszont ez a kis italt hozta:

Beleivott ugyan, de nem ízlett neki (tejnek nézte, én pedig nem foglalkoztam vele mi az), mert túl édesnek találta. Szóval, nagyban ülünk a padokon, várunk a következő körre, mikor is egy egész nyanyatábor közeledtét vettük észre. Voltak vagy nyolcan-kilencen, s már attól kényelmetlenül éreztem magam, hogy felénk sétáltak. Mert, mint tudjátok, Koreában a nagyiknak és papiknak, hm, nagy a hatalmuk. Mármint, az idősekkel szembeni tisztelet még mindig nagyon erős (bár, már nem annyira mint ahogy azt beadják nekünk. Pl. oké, hogy tisztelettel beszélsz velük, de na, mi se tegezzük az időseket... nem nagy a különbség amúgy, sőt az idősek bántalmazása már olyan probléma, amivel a kormány is foglalkozik. (!) Szóval ezért sem értettem, hogy miért feltételezték pl. rólam, hogy na akkor biztos nagyon tiszteletlen vagyok az öregekkel, mert... hát mert külföldi vagyok! Főleg, mikor náluk is olyan dolgok fordulnak elő, amitől elhánynám magam legszívesebben. Ez az egy dolog amit nem kedveltem bennük (na nem általánosságban, nem mondom, hogy mindenki ilyen), hogy a saját hibájukat semmi pénzért nem vették volna észre, de másét (ha igaz volt, ha nem) olyan könnyen kiszúrták, és olyan szívesen hangoztatták is, hogy csak na!) Na de, általánosságban véve az idősek - akár csak itthon -, úgy vélik, hogy mert, nos, idősek, bármit megtehetnek. Ezt teljesen komolyan mondom, bárkinek, még egy idegennek is elmondják a véleményüket, mert jó esetben (90%) azok csak hallgatnak és bólogatnak. Tehát, tessék elképzelni, hogy mész az utcán, s meglát egy néni, majd hangosan kinyilvánítja a véleményét a 'kurvás' ruhádról, csak mert, öreg, és mert nem szólhatsz vissza neki. Megesett. De ha ez megnyugtat, Nathan is összehúzta magát, nem csak én.

(Egyébként tök jó, hogy odakinn, az idősebb generációnak is van hm, divatja. Mármint a ruhákra értem. Itt nyugaton lassan már csak a 14 éves, vékonyka lányok testére készítenek (nem, nem ezzel a lányokkal van baj) ruhákat, s azok, akik méltósággal akarnak megöregedni... hát, megszívták (vagy hordják a nagymamájuk fejkendőjét és otthonkáját)

Tehát, a nagyik csoportja leült mellénk (a körbevettek jobb kifejezés lenne), majd a legtöbben meredt szemekkel bámultak rám. (Egy idő után már nagyon kellemetlen. Mintha soha életükben nem láttak volna még nem ázsiai embert. A gyerekeket, amiket tanítottam, még megértettem, hisz gyerekek voltak, és a legtöbben tényleg nem láttak még "fehér embert". De nagyon érdekes, ők a második alkalommal már teljesen normálisan kezeltek...). Aztán. Aztán! A mellettem ülő néni egyszer csak, se szó se beszéd, a combomra tette a kezét, és fogdosni kezdte. 

De úgy rendesen, markolászta, gyúrogatta, mintha... nem, nem is tudom mihez hasonlítani. Hát ki csinál ilyet?

Először megilletődtem, s már löktem is volna el arrébb - halálra rémülök, ha hirtelen érnek hozzám, nem bírom, szabályosan megrémülök -, de közben tudatosult bennem, hogy egy idős néniről van szó, tehát lehet, hogy nem kéne combnyaktörést okoznom neki. Így hát, csak mocorogni kezdtem, majd kínosan nevetni, s Nathanre bámultam, segítségért könyörögve.

Mikor is a néni megszólalt. Nem értettem teljesen amit beszélt (Busanban voltunk ugye, és egy idős asszonyról volt szó), de nem is igazán hozzám beszélt... Nathan azt mondta: "A néni szerint olyan jó, hogy van rajtad hús!" Ő is zavarba jött, én is zavarba jöttem, a néni pedig tovább gyűrögette a combom. Aztán. A többi néni is bólogatni meg nevetgélni kezdett, mert "milyen kis szégyellős vagyok". Hát jó ég, milyen legyek, mikor idegen vénasszonyok hada vetette rám magát? (Nem. Ekkor már az arcomat is csipkedte, vagy gyűrögette, vagy mi.)

Nathan próbált segíteni, de neki is meg volt kötve a keze, tekintve, hogy öregekről volt szó (70 körül), mégse visíthatott rájuk, hogy húzzanak már az anyukájukba (szívesen megtettem volna, de azért van bennem tisztelet, még ha egyes emberek ebből ki is öregszenek...). 

A következő dolog amire emlékszem az, hogy a néni egy egyszerű mozdulattal alám nyúlt. 

 

Nem viccelek, alám nyúlt. Én biztos vagyok benne, hogy csak a combom alsó része érdekelte, de valahogy nem igazán úgy sikerült a dolog. Arrébb is ugrottam, mert hát azért mindennek van határa! Még én voltam a kedves, amiért nem küldtem el a francba. Hát ki nyúlkál hozzá egy másik emberhez, csak úgy, mindenféle kérdés nélkül? (Aztán még a koreai emberek mondják, hogy mi mit meg nem engedünk magunknak.) A nénik persze csak nevettek, mintha még én lettem volna furcsa, amiért ez nem teljesen normális a számomra. (Bezzeg fordítva nem tudom mit szóltak volna!) Aztán elkezdtek Nathan-hez beszélni, hogy "mennyivel jobb is, ha egy lány nem olyan vékony, mint a mostani koreai lányok, mert azok már nem normálisak", meg "azok már nem tudják mit tegyenek jó dolgukban" vagy valami ilyesmit. (Amiben azért igaza volt.) Aztán ismét jött a kérdés, hogy mégis milyen kapcsolatban állunk egymással, és még gratuláltak is - mert nem értették meg, hogy barátok vagyunk -, hogy ilyen lányt szedett össze, hisz a "fiataloknak nem is kell más, csak egy ilyen kapcsolat" - értsd, "forró kapcsolat" = "rövid élet" (amiről írtam már a BTS Cypher pt.2 -ben is, tehát majdnem csak kimondták, hogy fiatalon ki kell élvezni az életet, értsd: velem. Remélem tudjátok mire gondolok. Még ha szó szerint ki se mondják, azért nem olyan tabu ez a szex dolog.), mire majdnem kikerekedtek a szemeim. Még jó, hogy bennem tényleg van tisztelet az idősek felé, meg úgy mindenki felé, mert már sikoltozni lett volna kedvem. Ők persze csak kuncogtak maguk között, Nathan feje meg már tiszta vörös volt, az enyémmel együtt. 

Mikor pedig már mutogatni kezdték, hogy mi van a helyén és mi nincs (rajtam), akkor úgy döntöttem, hogy ideje felszállnunk a következő kisvasúta - akkor is, ha nem jött -, szóval felálltunk (nagy nehezen), majd távoztunk. Nem hittem el, hogy ez megtörtént. 

De itt még nincs vége. 

Ugye említettem azt az italt, amit a barátnőm vett... Nos, mivel idegességemben már megittam az összes vizet amit beszereztem, elkértem tőle ezt a tejet. Mikor végre, Istennek hála megérkezett a jármű, felszálltunk és kényelembe helyezkedtünk, még ha nem is egymás mellé kaptunk helyet (a nénik is jöttek persze, és vihogtak nagyokat), jól meghúztam az italát. Tényleg furcsán édes íze volt, de akkor épp tojtam rá magasról, mert ha ideges vagyok akkor iszok és eszek mint egy disznó. (De szó szerint - mikor pár éve márciusban (talán pont 15-e volt) akkora hó esett, hogy sokan az utakon, idegen helyen rekedtek... (biztos emlékeztek erre), én is egy idegen városban ragadtam, pontosabban a volt gimnáziumom tornatermében (már nem oda jártam), és én annyit ettem, hogy a többiek már attól voltak rosszul. Nem érzem, hogy tele vagyok, csak az éhséget és a szomjúságot. Fura...) Na szóval. A nap tűzött, én meg ittam és ittam, míg ki nem végeztem. 

Nem kellett fél óra sem, máris éreztem, hogy kicsit szédülök, s valami furcsa történik velem. Gondoltam, hogy napszúrást kaptam, szóval nekidőltem a korlátnak és próbáltam levegőzni - azonban a szédülésem nem akart csillapodni, sőt, furcsa, de mintha a lábaim is zsibbadni kezdtek volna... Elővettem a telefonom, s ráírtam Nathan-re, hogy nem érzem jól magam. Ő ijedt fejjel nézett rám egy sorral arrébbról, majd jelezte, hogy a következő megállónál szálljunk le. (A kisvasút több helyen is megáll, ha le akarsz szállni, megteheted pl. fényképet készíteni, majd a következő járatra felszállsz. Elvileg.) Így is tettünk. A következő megállónál elég sokan szálltak le (itt készült a fenn látható kép), mert elvileg a szerelmesek szikláját láthattuk ott. Na, én egyre jobban szédültem, és nagyon furcsa, valahol ismerős érzés kerített hatalmába.

Úgy alakult, hogy a lábam alig akart engedelmeskedni, zsibbadt, így konkrétan le kellett segíteni a járműről, mert magamtól nem bírtam tisztességesen járni. Aztán hirtelen még a szám sem akart engedelmeskedni, alig tudtam kimondani amit gondolok.

Aztán, a következő másodpercben - elég haloványan él benne az emlék, elnézést kérek - megláttam a szikla széli kilátót. Egy fura, júj de szép, kiáltás hagyta el a számat, majd se szó se beszéd, kitéptem magam a segítő kezek közül, majd rohanni kezdtem a fa építmény felé, idiótán kiabálva, természetesen magyarul. Ám, mielőtt elérhettem volna...

Olyat estem a betonon, hogy olyat még nem láttatok. Először próbáltam felállni, de nem mikor rájöttem, hogy nem megy, leültem a fenekemre, és szégyen szemre elkezdtem pityeregni.  

Mikor pedig megláttam, hogy a mellettünk álló nénik (és a tömeg) elkezdett nevetni (vagy csendben bámult), megkérdeztem tőlük, hogy mit néznek, s megkértem őket, hogy hagyjanak már békén. Persze ezt is magyarul. 

Még szerencse, hogy nem voltam egyedül, ugyanis a barátaim azonnal felkapartak a földről, s amint csak tudtak, arrébb rángattak, s leültettek a fák közé (erre már tényleg nem nagyon emlékszem), majd miután azon tűnődtek, hogy mi bajom lehet, vééégre rájöttek, mi történt. Vizet akartak keríteni nekem, (vagy mentőt, mert elvileg végig hülyeségeket hablatyoltam) mikor megtalálták a táskámban a kiivott üdítő dobozát (el kellett tenni, mert nincsenek kukák. szó szerint.). Nathan nagyon-nagyon mérges lett, ugyanis, mint kiderült, az ital nem kevés alkoholt tartalmazott (én pedig el se olvastam mi volt az összetevők között, se semmi, mert egyszerűen édes íze volt, meg se fordult a fejemben, hogy alkohol lehet), én pedig az egészet megittam, miközben a fejemre tűzött a nap. Tehát, istenesen berúgtam. 

Még ültünk ott egy jó darabig, mert semmi, szó szerint semmi sem volt a közelben, ami segíthetett volna rajtam - bár valaki adott vizet -, így meg kellett várnunk, hogy jobban legyek, s képesek legyünk visszamenni a megállóba (öt lépésnyire). Tényleg nagyon rosszul lettem, egy idő után hányingerem lett (és mivel előtte tenger gyümölcsei levest ettünk, hm, képzelhetitek). 쩔어! 

Mikor végre magamhoz tértem, s normálisan bírtam gondolkodni, nagyon elszégyelltem magam. Még akkor is, ha igazából nem tehettem a dologról! Az italnak nem volt alkohol íze, a csomagoláson igazából nem volt feltüntetve, hogy szesz lenne (csak hátul, az alkohol tartalom, mini betűkkel), és finom, édes íze volt (még ha fura is). 

Erre tessék! Berúgtam a kirándulásunk közepén, úgy viselkedtem, mint egy idióta, rohangásztam, elvágódtam, magyarul, bőgve beszéltem az emberekhez (hál Istennek nem kiabáltam), s leégettem nem csak magam, de a másik két barátom is. Nathan nagyon mérges volt, mert nem értette, hogy miért nem tudtam elolvasni mi volt az üvegre írva (mondjuk fél órán belül megbékítettem), de a barátnőm csak röhögött rajtam igazából. 

De akkor is... nagyon kínos volt... Egy fiatal lány alkoholt ivott mindenki szeme láttára (bár magamtól soha nem tettem volna...), és jól be is rúgott. Elképzelni se tudtam, hogy mit gondoltak...

Szóval igen, megint megcsináltam.

II. Randi, amiről csak én nem tudtam

Volt egy modern irodalom nevű kurzusom az egyetemen. Szerettem is az órát, meg nem is. A tanárnő Amerikában járt egyetemre, szóval azt hangoztatta, hogy ő aztán egy nagyon nyitott személy... ami azt illeti, a Koreában tanult oktatóknál jóval nyitottabb volt, meghallgatta a véleményünket, de ne képzeljetek bele semmit a dologba. Tudni illik, nagyon jó voltam / vagyok irodalomból, imádok olvasni, és ez soha nem volt másképp. Értékelem a művészeteket, legyen szó bármiről. Ezen az órán nyugati költőkkel, írókkal foglalkoztunk, tehát olyanokkal, akikről ti is hallottatok. Ám. Ez a koreai nő, annak ellenére, hogy annyira nagyon nyitottnak állította be magát, rendre egyest adott minden heti beadandómra - méghozzá azért, mert a szövegekben nem fedeztem fel Istent. Teljesen komoly vagyok. Ugye ez egy vallásos (khm) iskola volt, s ez a nő nagyon komolyan vette a dolgát (?), s bármilyen szöveget is adott fel a következő órára, abban valamiért (a mai napig nem tudom miért), Istent, vagy Isten jeleit kellett (volna) felfedeznünk azokban. Az első negyedévben konkrétan bukásra álltam egy olyan tárgyból, amiből itthon érettségiztem, emelt szinten. (!) Először nem jöttem rá, hogy mi lehet ennek az oka, tényleg nem értettem... Szóval az egyik csoporttársamhoz fordultam segítségért. Vagy én voltam nagyon hülye, vagy... vagy nem tudom... 

Nos, ez a csoporttársam egy nagyon okos fiú volt (hívjuk K-nak / egyébként egy barátom szobatársa volt) , aki nem mellesleg nagyon bejött a barátnőmnek. Az óra második felében mindig csoportokban kellett dolgoznunk, s a barátnőmmel úgy ültünk, hogy ő (na meg persze így én is) a fiúval egy csoportba kerülhessünk. A srác először mutatott is érdeklődést a barátnőm iránt, de aztán, ahogy teltek a hetek, hirtelen elkezdett teljesen hidegen viselkedni, ha meglátott minket, messzebbre ült a teremben, a folyosókon égig emelt orral járkált, és elvárta, hogy előre köszönjünk neki (pedig nálam nem volt idősebb, ha már a kornál tartunk). Szóóóval, a barátnőm hamar kiábrándul belőle, s a gúnyneve oppa lett (mert tényleg azt hitte, hogy ő egy amolyan... oppa. Nem a jó értelemben.). 

Viszont, az oppa mindig ötöst kapott a dolgozataira, ami miatt kezdett az idegeimre menni (hisz na, az angol tudásommal se lehetett semmi baj, ha a koreaiak is kaphattak ötöst! Nem sértés, de sokan, hm, megszólalni se tudtak, nem hogy 2-3 oldalas dolgozatokat írni minden órára.) Ezért hát, úgy gondoltam, hogy most vagy soha, megkérdezem az oppát, mi a titka. Egyik reggel egyedül mentem órára, mert a barátnőm beteg volt (vagy dolgozott?), s bár hezitáltam egy kicsit (mert tényleg nagyon hűvösen viselkedett velünk a srác), odaléptem az asztalához, s megkérdeztem, hogy nem tudna-e segíteni egy kicsit, ha nagyon szépen megkérem. A fiú először furán nézett csak, majd felhúzott orral bólintott. "Hogy az Isten verne meg!" - gondoltam magamban, de persze ráhagytam a dolgot, mert nem akartam megbukni. Azt mondta, hogy jó volna, ha órák után találkoznánk a kávézóban (a sulihoz több étterem (amit ők menzának hívtak), és egy kávézó tartozott). Mondtam neki, hogy rendben van. 

Végigültem az órát, kaptam még egy egyest (a tanárnő annyit válaszolt, hogy gondoljam végig az indoklásaimat, attól, hogy ő rávilágít a problémára, még nem biztos, hogy meg tudom oldani. lol), aztán pedig elmentem ebédelni az egyik barátommal (az óra délben kezdődött) - hogy utána mit csináltam, hm, fogalmam sincs, szóval ugorjunk is. 

Eljött a négy óra, én pedig már meg is érkeztem a kávézóba. Hamarost megpillantottam az oppát is, egy fiúval üldögélt az osztályból. Odaléptem hát, majd köszöntem, oppa pedig hellyel kínált, így le is ültem. A furcsa érzésem akkor kezdett eluralkodni rajtam, mikor is a másik csoporttársam (mondjuk, hogy M a neve) hosszú percek után sem akart távozni, akkor sem, mikor elővettem a dolgozataimat, s párszor célzottan néztem rá. A fiú nem tett mást, csak bámult rám, némán. Először vonakodtam, hiszen nem akartam mindenki előtt kiteregetni a fényes tanulmányi eredményem, de gondoltam... kit érdekel? Max azt hiszi, hogy idióta vagyok, megesett már (azok után, hogy a mamut méretű betétekről dumáltak, ez semmi se volt). Szóval, szépen az oppa elé toltam a lapokat, de az... rájuk se nézett, sőt, olyan. arcot vágott, mintha elment volna az eszem. Fogalmam sem volt, hogy miért viselkedett olyan furcsán, de úgy véltem, talán ő is a harmadik kerék miatt habozik... Tévedtem. 

Nem azért volt furcsa, mert ott volt a harmadik kerék, hanem azért, mert a negyedik hiányzott. És ezt nem átvitt értelemben értem, hanem szó szerint. Ugyanis egy percen belül megérkezett a barátnőm. Először azt hittem, hogy csak véletlenül tévedt oda (óra után nem is beszéltem vele), de mikor az oppa felpattant, és integetni kezdett neki, kezdtem elveszíteni a fonalat. 

Ám a barátnőm úgy tűnt, hogy tisztában van a helyzettel, mert csak köszönt és leült mellém, az oppával szemben. Én persze továbbra se értettem semmit, így megkérdeztem, hogy most akkor mit is keres az asztalunknál. Mire érkezett is a válasz: 

"Hát oppa (a nevét mondta természetesen, hisz az oppa gonoszkodó gúnynév volt kettőnk közt) hívott, mert mondta, hogy együtt fogunk tanulni." 

Eze után csak döbbenten néztem hol oppára, hol a barátnőmre - s az engem meredten bámuló osztálytársunkra is, akivel egyébként két szót nem váltottam még életemben. Nem igazán tudtam hová tenni, hogy egy másodperc alatt csoportos tanulássá alakult a kérésem, ami csak arra vonatkozott, hogy "légyszi segítsd már ki ez a hülyét". De mit mondtam volna? Hogy takarodjon mindenki? Főleg, mikor tudtam, hogy a barátnőmnek tetszett az idióta, annak ellenére is, hogy egy tahó paraszt volt. (Hhhhh nők! Olyan bolondok vagyunk néha!) Szóval inkább kussoltam, és mikor oppa felállt, hogy hozzon magának inni valamit, szinte azonnal a barátnőmhöz fordultam, hogy megtudjam, mi is történt - DE! Az oppa alig tett két lépést, máris visszafordult, s egyenest a barátnőmre nézett, majd megszólalt. Hm, fogalmam sincs hogyan szemléltessem azt a fejet, és hangnemet, amit akkor megütött. De, mégis tudom. Nézzetek erre a gif-re:

Na, oppa azt hitte magáról, hogy ő valami kemény csávó, aki egy nézésével kettészaggatja a csajok bugyiját. Biztosan sokan szeretitek a BTS-t (ezt nem kétlem), és el tudjátok képzelni milyen az, mikor Suga teszi a nemtörődöm srácot. Na, kb ezt próbálta az oppa is. Megfordult, majd félig zsebre tett kézzel, célzottan sötét arckifejezéssel szólalt meg: 

"Na, mondjad ha kell valami!" 

Nekem majdnem kiugrott a szemem a helyéről, s a barátnőm is felhúzta a szemöldökét egy pillanatra, majd elutasította az ajánlatot. Túl, nem is tudom, megjátszott volt a dolog. Normális férfi nem viselkedik így, mintha egy klipből, vagy filmből ugrott volna elő. És kissé bunkónak is hangzott, hogy őszinte legyek... 

Ezek után összenéztem a barátnőmmel, de ő csak megrántotta a vállát, majd a velem szemben ülőhöz fordult. Megkérdezte, hogy ő mit szeretne átnézni, de a gyerek egyszerűen nem válaszolt. Meg se szólalt, csak nézett. Ezek után már a hideg futkosott a hátamon a gyerektől, úgy ült velem szemben, mint egy pszichopata gyilkos, aki épp kiszúrt a tömegben, s azt tervezgeti, hogy először a kisujjamat, vagy a középsőt vágja-e le. 

Na de! Pár perc telt csak el, mikor az oppa visszajött, majd egy lazának szánt mozdulattal levágott egy gyümölcs italt a barátnőm elé. Nem túlzok, leVÁGTA az asztalra, ami majdnem bele is remegett. Mind a ketten döbbenten meredtünk a fiúra, akinek a szeme se rebbent, leült a barátnőmmel szemben, és menőnek gondolt pózba vágta magát, majd megszólalt: "Na akkor mit nem értesz?" Ezt természetesen nem tőlem kérdezte, hanem a barátnőmtől, aki kb. köpni nyelni nem tudott a kérdés hangneme miatt, ami igencsak lenézőre sikeredett. A srác hátradőlt a fotelban, majd beletúrt a hajába, és egy nagyot sóhajtott, s folytatta: "Nem érek rá egész nap." 

Ó. Ó-ó-ó-ó. Bár bennem is megfordult az élet, s szívesen betörtem volna a gyerek fejét, de ami sokkal jobban aggasztott, hogy a barátnőm mit fog tenni. Hogy őszinte legyek, nem volt valami jártas a koreai kultúrában, és kicsit se szégyellt volna jelentet rendezni (leverni a gyereket) - ellentétben velem. Így hát... 

Mielőtt még eldurrant volna az agya, átvettem a szót, s ismét az oppa elé toltam a papírjaimat, mondván, hogy nekem bizony van kérdésem. Ám, amint az oppához szóltam, az lustán rám emelte a tekintetét, mintha még ennyit se érdemeltem volna meg, majd lassan felemelte a kezét, s a mellette ülő fiúra mutatott, majd megszólalt:

"Szerinted ő miért ül itt?"

Pislogtam párat döbbenetemben, majd a velem szemben ülőre pillantottam, de az továbbra se szólt semmit, egyszerűen meredten bámult. Nevettem egyet kínomban, majd ismét megpróbáltam vele kommunikálni. Nem válaszolt. Ekkor koreaiul kérdeztem valamit. Ismét néma maradt. Fogalmam se volt, hogy mit tegyek, mert kezdett nagyon cink lenni a szituáció.

A barátnőm azonban kezébe vette az irányítást, majd megkérdezte, szemtől szembe, hogy mit képzel magáról az oppa, és ha ilyen bunkó akar lenni, akkor inkább megy." És mit válaszolt az oppa?

"Kit érdekel?"

A barátnőm abban a percben felállt, majd egy utolsó megvető pillantás után távozott a kávézóból. Természetesen én is felálltam a helyemről, mert még egy perc, és én magam képelem fel a csávót, aki ennél bunkóbb is nehezen lehetett volna. Amikor is, ismét megszólalt, s az arckifejezése olyan gyorsan változott meg, hogy majdnem megdörzsöltem a szemeimet. Az egyik pillanatban még bunkó f.fej képet vágott, aztán meg normálisan nézett ki.

"Legalább beszéljétek meg mikor fogtok újra találkozni"

Először foooogalmam sem volt, hogy miről beszél, de mikor a mellette ülő fiúra bökött a fejével, értetlenül ráncoltam össze a homlokom. Mégis mit kellett volna megbeszélnem a csoporttársammal, aki konkrétan nem is szólt hozzám? Mikor végül rákérdeztem, hogy mire céloz, megforgatta a szemeit, s úgy tett, mintha még én lettem volna a hülye. "Hát, hogy mikor találkoztok újra. De mondjuk a telefonszámod se ártana megadni. Ezt is nekem kell elmondani?"

Én még egy hosszú pillanatig ott álltam, kettejükre bámulva, aztán se szó, se beszéd faképnél hagytam őket. Mégis mi a jó fenét éreztek ezek? Mármint komolyan! Mi volt ez nekik, valami bizarr randi? Könyörgöm, én csak segítséget akartam kérni, nagyjából 10 percre lett volna szükségem, nem pedig egy hátborzongató pasira, aki fél órán keresztül bámult rám, mintha épp tényleg azt tervezte volna, miképp gyilkoljon meg. Mármint, megszoktam, hogy az emberek bámulnak, de azért amit ő csinált elég durva volt. Még jó, hogy nem kezdett el ő is fogdosni a kávézó közepén!


Azonban a történetnek itt nincs vége!

Teltek a napok, a hétvége hamar elment, én pedig kezdtem rájönni, hogy mit rontottunk el (én és a barátnőm is), ez pedig az volt, hogy nem híres tankönyvi elemzéseket másoltunk le a tanárnőnek, s nem kerestük Isten jelenlétét a szövegekben - tehát, a lényeg annyi volt, hogy a saját gondolataid ne nagyon fejezd ki, hanem azt az elemzést add vissza, amit ő tanult még az iskolában. Ennyi. Nem mintha ez olyan ritka lenne, itthon is gyakran előfordul az ilyen (csak akkor ne állítsd már magadról, hogy ilyen nyitott vagy, meg olyan nyitott plízü).

Szóval, mikor eljött a következő óra, már nagy büszkén adtam be a dolgozatomat, mert biztos voltam benne, hogy jó jegyet kapok (ötös lett). Ám, legnagyobb meglepetésemre azon az órán, oppa a közelünkbe ült, s tényleg egy csoportba is kerültünk. Egy szövegrészletet kaptunk, hozzá pedig kérdéseket, amikre közösen kellett válaszolni (minden órán ez volt). Persze én és a barátnőm is húztuk a szánkat, de mégis mit lehetett tenni? Ott volt a tanár, szóval kussolnunk kellett, már azért is neheztelt egy csomó társunk, mert megszólaltunk órán (a koreai gyerekek nem aktívak órákon, ennek pedig több oka is van, ebbe most nem megyek bele, majd máskor), szóval nem akartuk még azt is, hogy a tanár is belénk rúgjon kettőt. Na nekiálltunk a feladatnak (még egy fiú volt velünk), és... oppa akkora egy bunkó állat volt, hogy az hihetetlen! Az egyetlen szerencséje annyi volt, hogy egy isztályteremben voltunk! Ha én mondtam valamit, azt meg sem hallotta, ha a barátnőm mondta, akkor őt azonnal lehurrogta, sőt, oda-oda szólogatott neki, hogy mennyire ostoba, amiért ilyen-olyan véleménye van. Azt hittem meg fogom fejelni. Természetesen nem tehettem, szóval ki kellett bírnom az óra végéig, ahogy a barátnőmnek is.

Na, mikor végeztünk, a barátnőm szólt, hogy ő előre megy (sietett, na meg gondolom a seggfejjel se akart szóba elegyedni), de nekem még beszélnem kellett a tanárnővel, ugyanis neki is feltűnt, hogy bukásra állok (itt negyedévente van vizsga, nem félévente!), szóval beszélgettünk egy ideig. Megnyugtattam, hogy igyekezni fogok - csak engedd te banya -, így olyan tíz perc alatt meg is úsztam a dolgot, s utamra bocsátott. Viszont.

Mikor megfordultam, hogy távozzak végre a teremből, egyenest az M nevű fiúval találtam szembe magam. Csak állt ott a teremben, tőlem nagyjából egy lépésre. Még csak nem is hallottam! Meredtünk egymásra, én azért, mert nem tudtam mit akart, ő meg azért, mert... mert... nos, fogalmam sincs, mindig ezt tette, szóval... Megkérdeztem, hogy mit óhajt. Nem válaszolt. Megkérdeztem újra. Nem válaszolt. Átváltottam koreaira. Nem felelt. Aztán egyszer csak megszólalt:

"Blue eyes"

...

..

.

Neeee, nem hittem el, hogy ilyesmi ennyiszer megtörténhet velem! Ez már túlment a nevetséges határon! Ughr. Nem igazán tudtam, hogyan reagáljak, szóval nevettem egyet, majd mondtam, hogy mennem kell, és tovább álltam. Azért ne már! Bocs, de még ha esetleg tényleg akart volna valamit (kétlem mondjuk), akkor legalább válaszolt volna a r.hadt kérdéseimre... Na mindegy, az agylágyulásomnak vége, túléltem. :D

Ezek után soha többé nem ültünk se az oppa, se M közelébe, a barátnőm letiltotta a számát, szóba se akart állni vele...

Aztán!

Olyan két hónap telhetett el, mikor is összeültem a fiúval, aki az oppa szobatársa volt. Nem is emlékszem miért, talán a bankkártyájával volt gondja. Igen, azt hiszem így volt. Szóval nagyban beszélgettünk, mikor valahogy szóba jött az oppa. Amit pedig a barátom mondott...

"Nem is tudom hogy mondjam, de oppa nagyon durván belezúgott a barátnődbe. Év elejétől csak róla tudott beszélni."

Én meg... WTF? Nem kaptam szikrát. Mármint, tessék? Bele volt esve a barátnőmbe, de közben úgy viselkedett vele, mint egy utolsó k.csög?

Hazafelé tartva elgondolkodtam a dolgon, s egyből a sokszor látott doramak jutottak eszembe, ahol mindig a bunkó seggarc kapja meg a csajt, tök mindegy, hogy viselkedik vele (-.-), mert az úgy trendi. Szóval... visszaidézve az arcát, meg ahogy a "dupla randinkon" viselkedett, az a gondolat ötlött az eszembe, hogy több mint valószínű, hogy ... vagy soha nem volt barátnője, és azt hitte, az bejövős lesz, ha egy tajparaszt, vagy szimplán azt hitte, hogy bejövős ha egy tajparaszt.

A mai napig nem tudom mit akart ezzel az egésszel, de talán nem is vagyok kíváncsi rá... őszintén...

Ha a gusztustalan dolgok említését nem bírod, 

ugord át az utolsó két történetet!

3. Emily

Ó-Te-Jó-Ég! Ez a lány még most is az őrületbe kerget. Annyira, de annyira utáltam, hogy az nem igaz, a nap száz százalékában meg akartam fojtani, feldarabolni, kidobni az ablakon, lelökni a lépcsőn - sőt, önműködő ajtónk volt, az is elképzeltem, hogy odacsukom vele a fejét. Miért? Mert eszméletlen gusztustalan, trehány, mocskos, lusta dög volt. Én alapjáraton soha a büdös életben nem mondanék ilyet senkire, de ő teljes mértékben kiérdemelte! Azt hiszem, hogy szó szerint gyűlöltem őt, még a hideg is kiráz, ha rá gondolok. Viszont. Ezeket a bejegyzéseket nem azért írom, hogy elképzelhessétek, hogy mennyire gonosz tudok lenni - mert nem szoktam az lenni -, hanem azért, mert meg akarom mutatni min mentem keresztül. Tehát. 

Ahogy említettem, Emily annyiszor égetett be, ahányszor én magam - ami gondolom már rájöttetek, elég sok alkalmat jelent. Az, amiről most akarok beszélni, két egyébként egymástól különálló eseményt köt majd össze - témájuk alapján, időben távol álltak egymástól. 

Szép reggelre ébredtünk, olyan két hónapja járhattam suliba itt. Elmúltak a viharok és az iszonyatos meleg, párás idő okozta "basszus mindjárt megfulladok" időszak. (Olyan párás volt, hogy a kiteregetett ruhák nem száradtak meg napokig, ha hajat mostam, szárító nélkül egész nap vizes maradt. Ó, és első nap tájfun volt. LOL). Csicseregtek a madarak, kellemes volt az idő, sütött a nap, még a kedvem is jó volt, hiszen annal ellenére, hogy elérkezett a hétfő, csak két órám volt, tehát minden kellemesen indult. Csak néztem ki az ablakon, és úgy éreztem, igen, ez az én napom lesz, hiszen reggel kivételesen nem Hyeonju arccsattogtatására keltem, s még Emily szemét tengerén...

(Az első hét. Az év végén már imádkoztam volna, hogy ilyen rend legyen.)

(Ez a földön látható szemétkezdemény kezdett már el folyni a végén a szobán keresztül - egyre messzebbre ért.)

... se estem át, miután lezuhanyoztam! Istenem, igen, ez csodás nap lesz! Hát mit tettem, hogy kiérdemeltem ezt?

Már akkor sejtenem kellett volna. Ugyanis, ha valami túl szép, az soha nem igaz. Legalább is, ami az én napjaimat illeti, soha de soha de soha de soha. Igen, mint sejthetitek is, nem ez volt életem legjobb napja. 

Kezdjük szépen. Elkészülődtem, felvettem az egyik kedvenc ruhámat, s még az is hidegen hagyott, hogy Emily felébredt, majd ő is pakolászásba kezdett - közös órára indultunk, koreai történelmet tanultunk egy bácsitól, aki az első óránk alkalmával bejelentette, hogy ő biza 5 hetet tanult angolul, plízü bocsássuk meg ha nem tudja kifejezni magát. Ha annyit mondok, hogy abból is többet értettem volna, ha egy holtából feltámadt római harcos beszélt volna hozzám, azt hiszem teljesen megértitek a helyzetet. Bár, ebből kifolyólag nem is követelt meg tőlünk szinte semmit (amit valahol nagyon bántam), hisz értelmezni se tudta volna a válaszunkat. Na mindegy is, ez egy másik történet. A lényeg, hogy végre, nagy nehezen elindultunk - mert Emily mindenképp velem akart jönni, én pedig alapjáraton nem vagyok bunkó, szóval hagytam, hogy mellettem sétáljon, s néha hümmögtem valamit a megjegyzéseire - amik többnyire kajáról vagy cuki pasikról szóltak, ugyanis olyan vad elképzelései voltak, miszerint az egyik csopor és kolesztársunk belé van esve (Nem, nem volt. S szegényt hiába próbáltam felvilágosítani erről finoman, nem értette amit mondtam. Amolyan zaklató típusú lány volt.) 

Szóval, volt ez a Haewon (de Emily természetesen Henry-nek hívta, neki még levegőt venni is bonyolult volt koreai nyelven) nevű fiú, valóban csinos volt, kifejezetten magas, több mint 190 cm, s nagyon-nagyon kedves, a középiskolás éveit Amerikában töltötte. Az utóbbiból kifolyólag megértette a külföldieket, minden értelemben - tudta mi tetszene nekünk és azt is, mik lehetnek a problémáink. Nagyon kedvesen viselkedett, ha valakinek problémája volt, akkor hozzá nyugodtan fordulhatott (ő "vezette" a kollégiumot) - képzelhetitek, hogy Emily, akinek azzal is problémája volt, miképp maradjon életben a vajmi kevés agysejtjével, nagyjából naponta bukkant fel a szintje előtt (tilos volt bemenni a fiúk szintjére, és fordítva), arra várva, hogy felbukkanjon. (Persze mindig azzal a hatalmas, fehér kupakos parfümmel - vagy testpermet szerűség, de orbitálisan nagy, akár egy hatalmas hajlakk, biztos láttatok már olyat -, fújkodta körbe magát... nagyon erősen...

Valamiért tényleg azt hitte, hogy ez a srác szerelmes belé, vagy minimum annyira rajong érte, mint ő a fiúért. Erre pedig annyi oka volt pusztán, hogy segítséget kapott tőle, mindegy mikor folyamodott érte. De, hogy tiszta legyen a kép, el kell mondanom, hogy Emily... nos... hogy fejezzem ki magam kedvesen. Nagyon nagy jóindulattal volt csak olyan, kis, csinoskának mondható. Inkább, hm, megvolt a maga bája. De most mit vártunk? Egész nap feküdt a szemetében (szó szerint. éjjel sem tette arrébb a szemetet!) és evett, semmi más, pl. fogat mosni nem nagyon láttam. Khm.

És, mielőtt azt hiszitek, hogy szemét vagyok, ki kell jelentenem, a külső nem számít nekem, főképp ha a benső gyönyörű. Szóval... olvassátok ezt végig, s ti is rájöttök, hogy miért is nem tudtam barátkozni vele. 

Nos, hol is tartottam? Igen, sétáltunk én pedig hümmögtem. Az egyik távolabbi épületben tartották az óránkat, szóval több percen keresztül kellett szenvednem a jelenlétében, mire még a harmadik emeletre is felértünk - természetesen csak liftet lehetett használni, mert hát, tudjátok, ő Emily. 

Végre beértünk a terembe, ahol szépen elhelyezkedtünk (sajnos a lány mögöttem foglalt helyet, így egész órán azt kellett hallgatnom, ahogy a füzete mögé bújva rágcsál, és nyomkodja a telefonját. De! Nem zavart, úgy voltam vele, jó napom lesz, semmi gáz, túlélem.), persze a fiú is megjelent lassan - plusz pont a koreaiak számára, ha angolul hallgatnak órákat ugye -, s Emily belekezdett a szokásos rítusába, hangosan kezdett beszélni, hogy 'Henry' odafigyeljen rá, nevetgélt, többször a nevemet ismételgette: "Victoria, Victoria, Victoria (Nem mintha nem mondtam volna el vagy ezerszer, hogy ki-nem-állhatom-ha-a-teljes-nevemen-hívnak! Ughr!) How do you say cute in korean? How do you say "you are so nice" in korean? How do you pronounce it? Well, I can't understand you. I'm just like, I'm just like, I'm just like..." (A kedvenc kifejezése az "I'm just like" volt, talán egyetlen mondatából se hagyta ki. Azóta se használtam...) Folyton a fiú felé hajolgatott - a mellettünk lévő oszlopban ült -, úgy tett az ujjaival, mintha lábacskák lettek volna, s 'átsétált' velük a srác padjára, stb.

A tanár aznap valamiért nagyon sokat késett, én addig fél füllel zenét hallgattam, s csendesen doboltam a tollammal a padom szélén, s alig bírtam visszafogni, hogy a fenn látott képet ne vágjam (a fiúval együtt, aki ennél kínosabban már nem is tudott volna mosolyogni). Aztán.

Aztán.

Aztán.

Aztán!

Emily megkopogtatta a vállam, felé fordultam hát. Elég furcsa arcot vágott, majd felemelte a kezét, hogy a tenyerével eltakarhassa az oldalról, s azt súgta, hogy neki nagyon ki kellene mennie a mosdóba. Ekkor esett csak le, hogy milyen fejet is vág. Amolyan na, most befosok  ha nem állok fel, de ha felállok, akkor is befosok fejet. Én pedig, akármilyen ellenszenv is él bennem egy másik társam iránt, azért ha bármit tehetek érte, megteszem, főleg egy ilyen helyzetben. Mondtam is neki, hogy szívesen kikísérem, vagy kérek gyógyszert, jöjjön csak.Már épp álltam is volna fel, felemeltem az egyik lábam, (olyan padok voltak, mint amiket az amcsi filmekben látni, ilyen egyszemélyesek) mikor meghallottam a hangot.

Emily

nos

  befingott.

...

..
.

De úgy igazán.

Először megmozdulni sem tudtam. Miért? Mert nagyon hangos volt, s félreérthetetlen. A terem elcsendesedett, körbetekintetem hát. A többiek ránk meredtek, nagyjából ilyen fejjel:

Amit most leírok, nagyjából 1-5 másodperc alatt zajlott le:

Először majdnem felnevettem, de aztán is leesett, hogy ránk meredtek. Nem pedig csak rá. Mi volt ennek az oka? Hogy épp akkor álltam fel, mikor Emily, hm, eregetni kezdett. Legnagyobb bánatomra, erre nem csak én jöttem rá, hanem Emily is. 

Mert... szinte azonnal megszólalt:

"Victoria, have no shame?Ha-ha-ha."

....

...

..

.

"Viktória, hát nem szégyelled magad? Ha-ha-ha."

HOGY.MIT.MONDOTT.EZ.A *(cenzúra kezdete)bííííííííííííííííííííííp(cenzúra vége)*

Na most képzeljétek ezt el. Még segíteni akartam neki, erre totál hangosan keresztülfingotta a termet, majd mivel cikinek gondolta, rám kente az egészet. Oké, óvodában még elmenne ez a dolog, de nem egyetemen, ahol elvileg felnőtt emberek tanulnak, akik tisztában vannak azzal, hogy ez mennyire gusztustalan! Hát ezt én... még mindig nem tudom elhinni! Hogy tehette ezt?

Mindenki felém fordult, és döbbent, undorodó szemekkel bámult rám, mintha legalább is megöltem volna valakit. Amit akkor még meg is értettem volna, ha tényleg én tettem volna, amit nem tettem. De így?

Ám, mielőtt bármit mondhattam volna, a tanár megérkezett, így, kb. annyiban maradt a dolog. Szinte hihetetlenül kínosan éreztem magam. Nevetségesen kínosan. Egy olyan ember miatt, aki már vagy ezerszer hozott ilyen helyzetbe. Hogy is képzeltem, hogy majd saját magára vállalja a dolgot, vagy legalább elüti valami poénnal, mikor rám is kenhette?

Persze, azt is lehet gondolni, hogy eltúlzom a dolgot, de nem, nem teszem. Ez azért tényleg elég kínos, ott pedig... minden annak számít, ami gusztustalan, főleg ha egy külföldi csinálja. Ez egy teljesen természetes reakció, nem hibáztatom érte őket, mi is így reagálnánk. Ez olyan: "fú, ezt otthon nem tanították meg viselkedni? Hát, k.va udorító! Ennyit a (valami nemzet)ről." Tényleg így lenne, gondoljatok csak bele a dologba. Szóval most na...

Hát igen, mindenki azt gondolta, hogy jött a magyar lány, hogy telefingja Koreát. Gratulálok saját magamnak, de főképp ennek a mamut-lánynak.

Természetesen az óra végeztével megállítottam, s megkérdeztem, hogy mégis mi volt ez az egész, mégis miért volt erre szüksége. Neki pedig még volt arca nevetni, és azt mondani, hogy jaaaj, csak viccelt, ne vegyem már magamra. Ami magában talán még magyarázat is lehetne, de utána hozzátette: "neked bezzeg könnyű, mert nem a te pasid ült a teremben!" Tehát ő maga is full cikinek találta a dolgot. Aztán folytatta: "Nem mintha neked lenne...szóval. Amúgy is, ki foglalkozna veled?"

Hogy. Mit.Mondott?

Ó, hogy az a rézfán! Azt hittem megfojtom, de ott a helyszínen. De csak annyit mondtam , mosolyogva, magyarul (nagyjából, nem emlékszem azért pontosan): a jó k.va édes xxxxxx, te r.hadt, b.dös, koszos, undorító féreg. Aztán tovább álltam.

Ám ezzel a történetünknek nem lett vége. Megfogadtam, hogy ezt még vissza fogja kapni - tudjátok, ahogy ez egy érett lányhoz illik.

Mondjuk ettől nem lett jobb, mert akkorra már elfelejtettek betétes lánynak hívni, most pedig tarthattam a "f.stos lány" jelzőtől is. :D Még mindig nem hiszem el :D

IV. Emily 

Nem emlékszem milyen nap volt, de vagy kedd, vagy csütörtök. Ekkor volt modern irodalom órám azzal a barátnőmmel, aki velem tanított a templomban. Emlékszem, hogy mielőtt visszatértünk volna a kollégiumba - két szobával arrébb lakott -, még megebédeltünk, s kimentünk a suli mögötti tóhoz, és hülyéskedtünk egyet. Amúgy a tengerpart is kb. tíz perc sétára volt. Majd arról is teszek fel képet.

Nem néztek ám hülyének, hogy lefotóztam a kajáimat. Csak annyira, mint ahogy mi néznénk azt, aki a húslevest és a szalonnát fényképezgetné...:D

És ami nem maradhatott el, az örök kedvenc, banános tej és ppeppero:

Nem tudom melyiket ettem akkor a fenti 3 közül, mind a háromnál ugyanaz a dátum szerepelt. Gondoltam... akkor már megmutatom.


Ó, ha már itt tartunk... megmutassam a kedvenc koreai élteleimet? Hm, miért is ne?

Azt hiszitek, ettetek már finomat? Nem.Ha jjimdak /찜닭 nem szerepel a listátokon, akkor nem. A koreaiak szerint ez egy elég egyszerű étel (mint mondjuk a pörkölt), így furcsa lehet, ha erre mutatsz rá, mikor a kedvenc helyi ételedről kérdeznek, de én nem szégyellem, mert... nagyon durván finom! (Remélem meg tudjátok nézni nagyobban.) Azt mondják, hogy ez párolt csikre + zöldségek + üvegtészta... és valóban ennyi is az egész, de valamitől annyira nagyon finom, hogy még most is szó szerint kívánom. Nem csak emlékszem, hogy ja, nagyon finom volt, de kívánom is, egy tállal meg tudnék enni (pedig elég nagy adagot adnak, ez pl 2 személyes, ha jól emlékszem.)

Tehát, a ttokbokki. A felső képen a kollégiumban vagyunk, az alsó képen pedig a kedvenc "éttermemben", ahol ttokbokkit lehet kapni. Ez épp akkor készült, mikor a többiek meg akartak "viccelni", hátha sírva fogok fakadni a csípős ételtől - tudjátok, erről meséltem már. (Én nyertem, haha.) Sajnos nem emlékszem, hogy lefényképeztem volna, hogy mi van benne, s mivel csak így leírni nem elég, kerestem valamilyen képet: 

 

Tehát, a lényeg igazából ez a fehér, ruganyos tésztaszerűség (szerintem rizsből van amúgy, de nem 100%), és a szósz, ami fogalmam sincs miből készülhet, a többi hozzávaló változhat. De nagyon-nagyon finom... sajnos nem tudom mihez hasonlítsam. (Az étteremben olvadt sajttal adták. Nyámi.)

A Neoguri (!) itthon is kapható. (300 ft körül lehet) Próbáljátok ki, mert nagyon-nagyon finom, a legjobb ramen amit valaha ettem!

Ó, a halacskás sütiiii! Nagyon finom - de csak akkor, ha babkrémmel van töltve! Ha pudingos, hagyjátok a francba :D Az nem az igazi! :D A tésztája a palancsitára emlékeztet, a töltelék pedig, annak ellenére, hogy bab, durván finom! És édes is persze.

És most azok, amiket én annyira... hm, nem szerettem. 

Nos, bármennyire hihetetlen, a híres samgyeopsal. Ki nem állhatom, fúj, jó ég! El is mondom miért. Imádom a koreai kaját, mert tényleg nagyon finom - ahogy a miénk is -, de ez csak annyiban koreai, hogy koreai a neve. A lényege annyi, hogy zsíros húst (min nálunk a császárszalonna, csak zsírosabb), megsütünk. Ennyi. Oké, valamilyen levélbe (most olyan ostobának érzem magam, hogy nem tudom a nevét) tekerjük és, hogy egészségesnek tűnjék, zöldséget is lehet enni hozzá. Hát, mikor már mondták a közös foglalkozásokkor, hogy megyünk enni, a hideg futkosott a hátamon - mert enni muszáj, olyan nincs, hogy nem eszel! -, mert tudtam mire gondolnak... Keressetek csak rá, eszméletlen. Viszont. Akinek nincs baja a zsíros és sokszor rágós hússal, annak oké, próbálja ki, szeretni fogja. De nekem... ez maga a rémálom!

És végül mindig úgy jártam, hogy csak zöldséget ettem, mert ehhhh, nekem ez tényleg nagyon nagy sokk volt. Ettől még nem mondom, hogy nektek nem ízlene, vagy ilyesmi, de készüljetek fel. Ez szimpla zsíros hús, semmi más... szalonna. (Csak jól néz ki, ahogy sütik. Mert az tényleg tök jó.)

Ó, a gimbab. Az ember azt hinné, hogy olyan mint a szusi, de, nos, nagyon nem. Hasonlít, de jóval szárazabb, és mindegy, tényleg mindegy, hányszor ettem... van benne valami fűszer, vagy zöldség (bár az elsőre tippelnék, mert mindig másikat ettem) amitől felállt a szőr a hátamon. Muszáj voltam megenni, hiszen nem sértettem volna meg senkit, de elég nehezemre esett lenyelni. 

+ amit nem próbálnék ki soha: 

Az élő polip. Felháborítónak tartom, hogy ilyesmi létezik, és ezt bátran megmondtam ott kinn is. Lehet, hogy csúnya, vagy gusztustalan élőlény a polip (valakinek az), de ezt semmi sem érdemli. Oké, edd meg, miután megölted, és a gyilkolás részét is gyorsan, lehetőleg fájdalommentesen végezd el! De ez! Ettől bezzeg nem háborodik fel senki, csak ha szegény kutyuskákat eszik meg. Ezért tartom annyira képmutatónak az összes ilyen "ne együnk kutyát" embert. Mert kinn is volt egy csomó, aki bezzeg a polip mozgolódó kis csápjain nagyokat röhögött... Néha tényleg úgy teszünk, mintha nem lenne egy csepp jóérzésünk sem. De őszintén. Gondoljatok bele! Mi vagyunk mi, Isten? Mi döntjük el melyik állat elég cuki ahhoz, hogy ne haljon meg, míg a többin akár röhögünk is, míg kínok közt pusztul el - csak mert nem szőrös és halálian édes? Nagyon szomorú! Szégyellje magát az összes ilyen ember.

Szóval, a lényeg annyi, hogy eléd teszik a kis polipot (mert kicsi a legtöbb esetben), majd előtted (!) lecsapják a csápjait, neked pedig azokat meg kell enned (gyorsan, míg még mozog). 

És ez valakinek szórakozás... Ne tudjátok meg, mennyi külföldi (és koreai) űzi ezt a "sportot"... 

És igen, lehet hogy pofátlan voltam, amiért megmondtam a véleményem erről, de nem érdekel. Azért megváltozni... senki kedvéért nem fogok. Ez állítkínzás, semmi több. (és magamban reméltem, hogy a tapadókorongocskáktól megfulladnak ezek az emberek - és ezt nem is szégyellem.)

Szóval, kimentünk a tóhoz (amit erdő vett körbe, ahhoz egy másik, hm, fergetegesen szánalmas történetem kapcsolódik.hah.)

-Miért nézek ki úgy, mint egy teve? O.o És mitől vörös a hajam?-

Nagyon sokat hülyéskedtünk, szóval jól éreztem magam. Emlékezetes nap volt, sok videót is készítettem róla. Tisztán emlékszem, ugyanis... ami ez után következett, mindent vitt.

Miután kinevettük magunkat, úgy gondoltuk, hogy ideje lesz visszatérni a pokolba, s élvezni Emily társaságát. A többi szobatársam reggel nyolcra ment suliba (én délre), szóval már korán felkeltem arra, hogy Hyeonju az arcát csattogtatja - szerinte csak úgy lehet kozmetikumot felkenni, hogy véresre veri az arcát... gthsjkdjgrn gyűlölöm azt a hangot -, meg mindenki zuhanyzik, és a kihullott haját egy csomóban a földre vágja, hogy nekem kelljen feltakarítani. Szóval, mondhatni elég régen fenn voltam már, s pontosan tudtam, hogy egyedül Emily volt otthon egész nap, s a többiek estig nem is jönnek majd haza (majdnem mindegyik végzős volt). 

Sajnos még fél órába se telt, s máris benyitottunk a szobámba - és legnagyobb meglepetésemre senki sem volt benn. Tehát Emily felkelt, pedig csak délután 4 múlt. Csoda. Szinte azonnal jobb kedvem lett! Gondoltam egyet, ennek örömére eszek egy kis finomságot, de előtte elszaladok a wc-re, már majdnem bepisiltem. Kinyitottam hát az ajtót (a zuhanyzó és a wc a szobában volt, mindenhol), s elég nagy meglepetésben részesültem. Először is, megláttam egy matricát az ajtón - az én matricám volt -, amire ráírták, hogy "Out of order = elromlott". Néztem egyet, de végül csak kinyitottam az ajtót... Abban a szent percben megtapasztaltam milyen is az, mikor tényleg elfog az undor és persze a keserű döbbenet.

A wc ugyanis, nos, hogy mondjam finoman? Sehogy, tehát kimondom: tele volt f.sva. De úgy, hogy ahhoz foghatót én még nem láttam, soha életemben. Erősen gondolkodtam, hogy képpel támasszam-e alá amit mondok, s hogy el tudjátok képzelni, hogy mennyire durva volt a látvány, de úgy véltem, hogy elég az, ha csak nekem kell elszenvednem ezt a traumát. Meg persze a barátnőmnek, mert...

Amint felfogtam mit láttam, becsaptam az ajtót, majd nekitámaszkodtam (NCT U - The 7th Sense c. dalát képzeljétek ide), s elgondolkodtam az élet értelmén egy hosszú pillanatra. A barátnőm szinte azonnal meg is kérdezte, hogy mi ütött belém. Abban a percben, hogy hozzám szólt, elfogott a röhögés. Nem tudom miért, de annyira nevetnem kellett, hogy nem tudtam elmagyarázni mi a bajom, így inkább, hát, megmutattam neki.

Mind a ketten ökölődtünk - a szagtól, a látványtól, és a kínszenvedés okozta röhögéstől. Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténhetett velem. Mármint, egyrészt tudtam, hogy Emily telef.sta a wc-t, és a gusztustalanság olyan szintjére lépett, amit még tőle se képzeltem volna el (mert azért lehúzni csak lehúzza az ember... ugye? ugye?!), s mert előre láttam, hogy ezt nekem kell kitakarítanom. Na, ekkor már kicsit dühös is voltam. 

Mivel nem akartam ezt szagolgatni stb., ezért összeszedtem az erőmet, majd ismét beléptem a mosdóba, s lehúztam a wc-t. Hát, nem kellett volna. Ugyanis ahelyett, hogy a tartalom lement volna a vízzel együtt, az egész megemelkedett, míg szó szerint a peremig ért. 

Aztán pedig... tovább.

Azonnal becsaptam az ajtót, majd éreztem, hogy a lelkem lassan távozik a testemből. Közben pedig egyszerre gondoltam arra, hogy megkeresem a leányt s felnyalatom vele az egészet, meg arra, hogy most így wc hiányában hová hányjak. 

Nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet! Se azt, hogy valaki képes így... itt hagyni a dolgokat. Oké, Emily az, akiről beszélünk, szóval nem kellett volna ennyire megdöbbennem, de... Komolyan, gyerekek? Értem én, emberek vagyunk, nincs választásunk, ha menni kell, akkor menni kell, ez mindenkivel így van, legyen az lány vagy fiú, szóval ez a része tiszta, ezzel még nem is lett volna bajom. De könyörgöm! Nem otthon volt, nem egyedül élt, hanem több másik lánnyal, akik ugyanabban a kicseszett szobában laktak, és illett volna legalább minimálisan alkalmazkodnia! Elég nagy trauma volt nekem az is, hogy Koreában nem illik (értsd: a legtöbben nem is teszik) lehúzni a wc papírt, hanem a csésze mellé helyezett kukába kell dobni (mindegy mire használtad, ha értitek), mert eldugul tőle elvileg (Ettől én még bedobtam, és soha nem dugult el. Tudom, igazi lázadó vagyok.) - és nem csak azért mert kiszott gusztustalan, hogy amíg meg nem telik ott áll (!),

de ráadásnak még ezt is nekem kellett kitakarítanom, mert a többieket ez kicsit sem érdekelte. Nem is értem. Ha nem lettem volna ott, akkor egy nap életre kelt volna a kuka és megette volna őket? Tényleg nem tudom, még elképzelni sem, hogy ez ennyire ne érdekeljen valakit. Na mindegy, vissza a történethez.

Tehát ott álltunk, kínunkban röhögve - én félig sírva -, s hallottuk, hogy végre elállt a "víz". Ismét benyitottam, s láttam, hogy oké, gusztustalan, de megállt a folyamat... viszont, lemenni nem ment, hanem csak úgy, hm, ott volt. Nekem pedig fogalmam se volt, hogy mit lehet ilyenkor csinálni, hisz gondoltam, hogy ez így magától nem fog eltűnni, és talán szólni kellene valakinek.

Mivel nagyon kellett már wc-re mennem, átszaladtam a barátnőm szobájába, majd akit csak tudtam, megkérdeztem arról, hogy mit kellene tenni - de senki sem válaszolt érdemben. Ez teljesen ledöbbentett, úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy mit kell tenni, mikor eldugul egy wc. Oké, a külföldieket megértem (ugye abban a koleszban csak azok lehettek, akik beszéltek angolul - tehát a külföldiek (kb. 40) és 300 koreai.) Hiába szaladgáltam hát, nem lettem semmivel sem okosabb. Ráírtam inkább a szobatársaimra, hogy akkor most mi legyen, mert úgy tűnik, hogy akadt egy kis problémánk. A többiek pedig így válaszoltak "hallottuk...". Ez pedig elég gyanús volt, mert 1, Emily ezt soha nem vallotta volna be, ha már rám kente, az előző történetben hallottakat, 2, az ahogy visszaírt az egyik csaj...nem is tudom, különösen vádlónak tűnt.

Igen, jól sejtitek, Emily már szólt nekik, hogy én rontottam el a wc-t... A következő üzenet pedig kb. annyi volt, hogy oldjam meg.

Azt hittem ott halálozok el. Hát mégis mit képzelt magáról ez a lány? Mármint Emily. Hogy telek.láza a vécét, aztán pedig fogja magát, elmegy valahová, és még rám is keni az egészet. Kiakadtam, de tényleg. Mármint, ki csinál ilyet? Ha valami rosszat teszel, akkor vállald a felelősséget. Oké, ciki, eldugítottad a vécét, értem. De miért kell azt mondani, hogy én voltam, s még ott is hagytam?

És igen, pont a legrosszabb pillanatban találtam rá Emily-re. A közösségi szobában ücsörgött és evett a barátnőivel. Tényleg rosszkor akadtunk össze, mert a viselkedésén már amúgy is kiakadtam... de ő ott ült és evett, meg fecserészett a barátaival, miközben a többiek azt hitték, hogy egy gusztustalan állat vagyok? Nem mellékesen, miatta?

Tehát oda is mentem, s kérdőre vontam, hogy hát ezt hogy gondolta - ezúttal magasról tojtam rá, hogy a többiek mit fognak gondolni, sőt az se érdekelt, hogy "ettek". (pedig általában félrehívtam volna, de nem hiszem, hogy ezt megérdemelte) És mit felelt?

Úgy tett, mintha nem tudott volna semmit a dologról! 

Pedig rajta kívül senki sem volt a szobában egész nap - ebben olyan biztos vagyok, mint ahogy itt ülök. A koreai diákok nem lógnak el órákról, csak azért mert wc-re kell menniük. Ezt itt és most leszögezem - mert így is van. Azon a napon mindig csak mi ketten voltunk a szobában, senki más. Ráadásul pont azt a matricát használta, amit csak ő látott.... + senkit se ismertem, aki ennyire nagyon gusztustalan lett volna.

Ennek ellenére volt pofája mosolyogva kijelenteni, hogy ő bizony nem tudja miről beszélek. Azt hittem felrobbanok! Sőt! Ezek után még meg is mert kérni, hogy csináljak már valamit a vécével, mert ő elutazik a barátaival Busan-ba. Még aznap. Azt hittem meg fogom fojtani!

De nem, valami sokkal jobbat találtam ki - erre várjatok még egy kicsit.

Szóval, hiába "kiabáltam" vele, nem tett semmit az ügy megoldásának érdekében, így meg kellett várnom a többieket. Akik mit mondtak?

"Hagyjuk úgy, majd helyrejön. Hiába mondtam, hogy neeeem, ez nem fog magától rendbe jönni... Egyáltalán nem zavarta őket, hogy el van dugulva a vécénk, és terjeng a szag. Nem hittem el, szerettem volna a falnak menni.

Mikor végre hazaért a mongol szobatársam is (akit amúgy Zolinak hívtak - és természetesen lány volt, lol) elmagyarázta, hogy a kollégiumban nem tartanak se wc pumpát, se semmi ilyesmit, szóval ha valami ehhez hasonló történik, ő egy fogast használ.

Értitek, egy fogast. Fogast, amikre ruhát kell akasztani. Egy rohadt fogast. 

De mivel nekik nem volt idejük - és mert kicsit sem érdekelte őket, tényleg a kezembe nyomtak egy fogast, majd átvonultak egy másik szobába.

Na ez a fogas nem olyan kemény volt, mint amit itthon lehet kapni, hanem puha fémből készült, így hajtogatni lehetett - a feladatom pedig kb. ki lett adva. Vagy jobban mondva, vagy megcsináltam, vagy úgy maradt a wc örökre.

Hát, nem részletezném a dolgot, az eredmény a lényeg: nem jártam sikerrel. Bár, ez várható volt. Amit Emily tett, tényleg annyira durva volt, hogy arra szavak sincsenek. Az éjszakát pedig azzal a szaggal együtt töltöttük. (És hiába mondtam ,hogy nem én voltam, senkit se érdekelt.)

Másnap már szinte könyörögtem a többieknek, hogy hívjuk ki a szerelőt - neten kellett, és fogalmam se volt, hogy hogyan (nem volt mindegy melyiket hívod, főleg a nem akarsz fizetni érte, és diák vagy) -, Hyeonju meg is ígérte, hogy ő megteszi. Végül nem tette, egész nap vártam a szerelőt, de nem jött, este pedig kiderült, hogy a leány elfelejtette. Hogy lehet elfelejteni ilyet? Hát ott rohad a sz.r a wcben és a padlón (!), te meg elfelejted kihívni a szerelőt? Így hát, este ott álltam a lány mellett, s nem hagytam békén, míg nem írt a szerelőnek.

Az másnap meg is érkezett, s elhárította a "problémát", de... nem mondom, kellemes volt utána feltakarítani... Mindegy, elég a gusztustalan dolgokból, így is foroghat a gyomrotok. (Mert ki más takarította volna fel?) Persze kiderült az is, hogy mi okozta a dugulást. Egy nagy, fehér parfümös kupak...

A lényegi rész:

Emily vasárnap este érkezett haza a kollégiumba. Én már vártam, talán kicsit túlságosan is izgatottan. Fenn ültem az ágyamon, könyvet olvastam, úgy téve, mintha kicsit se érdekelt volna, hogy megjött vagy sem. Benyitott a szobánkba, majd éreztem, hogy engem néz. Egy hosszú pillanat után jól becsapta az ajtót, majd szinte rám rontott. Eldobta a táskáját - meglepett, hogy ennyit is mozgott -, majd elém állt - inkább alám -, majd kiabálni kezdett, hogy mégis mit képzelek magamról, mennyi bőr van a pofámon, stb. Én csak néztem rá kerek szemekkel, s úgy tettem, mintha azt sem tudnám, hogy miről beszél.

Aztán végül előkapta a telefonját, s megmutatta, hogy mi is a problémája. Ugyanis a drágalátó Hery posztolt egy képet a közösségi csoportba - kitaláljátok milyen kép volt az? Igen, egy kép a csodálatos eldugult wc-ről - persze elhomályosítva -, valami frappáns szöveggel színezve.

Emlékeztek mi történt, mikor kérdőre vontam, hogy miért nem tud összetakarítani maga után?

Emily: Nem tudom miről beszélsz...

Én kívül: 

"Most mégis mi olyan nehéz abban, hogy lehúzd a vécét? Ne szórakozz már!"

Én belül: 

"ASDFGGFD"

Emily: Nem tudom miről beszélsz. De jó lenne ha kitakarítanál, már ha lennél olyan kedves, mert én nyaralni megyek a lányokkal. 

Amit feleltem:

 

És amit tettem: 

Elgondolkodtam, majd elküldtem a kedves kis szerelmének a képet arról amit tett - és hozzáfűztem, hogy a takarítók nagyon panaszkodtak, és azt kérték, hogy legyünk szívesek odafigyelni arra, hogy mit csinálunk, mert nem az a hobbijuk, hogy utánunk feleslegesen takarítgassanak. Pláne, hogy egy parfümös kupak okozta a dugulást.

Ami ebben a legrosszabb volt, pusztán annyi, hogy nagyon rossz embernek küldtem - és meg is neveztem azt, aki tönkretette a vécét. Emily pedig ezt pontosan tudta...

Persze továbbra is úgy tettem, mintha nem érteném miről beszél, és hagytam hadd tombolja ki magát. De közben:

Ennyi lenne mára! Nemsokára ismét találkozunk. :) Szép estét nektek! (Bocs, ha elgépeltem valamit, eléggé siettem, holnap munka. Hah. Ismét. :/)