8. Pillanatképek Koreából - Mosolyogjatok a szenvedésemen! Ez nem vicc. Ez elvárás.

Hm, azt hiszem itt az ideje, hogy meséljek egy kicsit a kínos, értsd: nagyon kínos, de ma már igen vicces, filmbe illő emlékekről,  melyeket Koreában szereztem. Haha, már most sírnom kell...

I. Emily

Ó igen, Emily. Koreában töltött időm legnagyobb égései - melyek nem az én hibámból történtek -, ehhez a lányhoz kötődnek. Jó ég, azt sem tudom hol kezdjem. 

Mikor először találkoztunk, próbáltam elvonatkoztatni attól, amit az amerikai emberekről gondol egy magyar ember. Tudjátok, folyton gyors kaját esznek, tiszteletlenek, nem mozognak semmit, hasonlók. 

Nos, elárulhatom, bármennyire is erőszakosan próbáltam megkedvelni, szemet hunyni a rengeteg hibája felett, sajnálatos módon, ő egy prototípusa volt az amerikai klisének. Miért is? A szobatársam volt, én aludtam felül (emeletes ágy), ő pedig alul (a többi szobatársam koreai + 1 mongol). A lány nem csinált mást, csak feküdt az ágyban és evett - teljesen komoly vagyok, csak órákra járt el (sajna egy közös volt vele). Állandóan dobozos süteményeket tömött magába, amiknek a dobozaival együtt aludt, mert nem volt hajlandó kidobni őket. A szemét egyre csak gyűlt és már szinte szétfolyt a szobában. Ez mondjuk rajtam kívül nem zavart senkit sem, mint mondtam, a takarítás nem volt egyik koreai ismerősöm erőssége sem, s most nem túlzok. Na mindegy, most Emily a téma. Szóval. Nem volt egy szorgos darab, nem is barátkoztam össze vele, mert nem állhatom az ilyen viselkedést. 

De térjünk rá arra, mi is történt. 

Az első héten jártunk, épp berendezkedtünk, összeismerkedtünk mindenkivel (a kollégiumban is voltak programok, hogy jobban megismerjük egymást), minden okésan indult. Mivel E. a szobatársam volt, mikor meghallotta, hogy bemegyünk a városba egy barátommal, ő is jönni akart + hozta az amcsi barátnőit is, mert nélkülük egy lépést se tett ugye, hisz kivel beszélt volna akkor? Hah. Mindegy, nem akartam bunkó lenni - bár az lettem volna! -, szóval rábólintottam a dologra. Amúgy is vásárolnunk kellett, gondoltuk együtt több dolgot tudunk hazacipelni. 

Oké, ez a rész lehet, hogy kínos lesz egyeseknek, szóval... én szóltam...

Beléptünk az első nagyobb üzletbe, ahol mindent lehetett kapni (kb. mint egy Coop vagy Lidl, ilyesmi), E. pedig egyből a betétek előtt állt meg (nem nagyon lehet - kb. egyáltalán nem is lehet -,  kapni tampont, ezt jobb ha tudjátok!), majd elkezdte kikérni a véleményem (magyarán, fordítsak ki van a zacskókra írva...), hogy hát melyik lenne jó, milyen méret stb. Na... egy az, hogy basszus, ne egy idegennel beszélj már meg ilyen dolgokat, hogy neked milyen betétre van szükséged, ez még lányként is full taszító, másrészt... ha tudod, hogy ilyen dolgokat kell beszerezned (és szorri, de a nőknek nincs választása), akkor legalább nézz már utána dolgoknak, mielőtt külföldre mész, ahol még segítséget se tudsz kérni, mert olyan szinten nem beszéled a nyelvet (még mindig felhúz a csaj, bocsi :D). Szóval, húztam a szám - csak magamban, túl udvarias vagyok -, de fordítottam neki, ő meg ki is választott egy ocsmány nagy, nagyi pelenkája méretű csomagot, komoly vagyok, akkora volt, hogy elképzeltem, hogy egy mamutot is be tudnék pelenkázni vele... 

Mikor túlestünk a roppant kínos vásárláson (persze, hogy akkor egyszer férfi volt a pénztárban), ahol szépen arrébb slisszoltam, s újra az utcán voltunk, elmentünk inni egy bubble teat-t, majd azon törtem a fejem, hogy lehetne lerázni E-t (a barátommal együtt, ugyanis E. kifejezetten... nos, nem volt jó társaság). Szóval, kitaláltuk, hogy azt mondjuk, hogy mi elfáradtunk s visszavisszük a cuccainkat a koliba. E. rábólintott a dologra, s bejelentette, hogy amúgy is moziba akar menni a barátaival - de megkért, nem vinném-e vissza az ő baromi nagy szatyrát is, ami persze édességekkel is tele volt (nem evett rendes ételt, a koreai kaját "nem bírta" = nem volt hajlandó kipróbálni). Azt mondtam, persze - még szép! legalább lekopott rólunk! -, elvettem hát a szatyrát, s megpróbáltam begyömöszölni a cuccait a táskámba, de oda már levegő sem fért, így hát a kezemben vittem tovább, majd elindultunk a vásárló utca vége felé, hogy tényleg hihető legyen, hogy megyünk a megállóba, s haza indulunk. Persze nem így tettünk, csak megálltunk az utca végén (szemben volt a suli buszmegállója), letettük a szatyrainkat, s röhögcsélve ittuk a maradék bubble tea-t, mikor is... 

Egy csoportra lettem figyelmes, akik felénk közeledtek. Pár méterrel közelebb érve rájuk is ismertem, a kollégiumunk fiú tagjainak nagy része volt, összeverődve. Mikor mellénk értek, köszöntek - az egyik gyerek felvilágosított, hogy moziba mennek ők is. 

Aztán a második fiú épp azt próbálta angolul kérdezni, hogy mit csinálunk, mikor is valahogy mintha megakadt volna a beszédben. Like "Hey girls.. what... what..." Elsőre csak mosolyogtam, de mikor már a második fiú kezdett el nagyon furcsán, kínosan kerek szemekkel bámulni, lassan lehajtottam a fejem, a szemem pedig nekem is majdnem kiguvadt, mikor rájöttem, hogy mi is történt. 

Emily történt. De az nagyon. A szatyor amit nekem adott, kissé áttetsző volt, s totál véletlenül úgy érkezett a fény, hogy pont azon a rohadt felén volt átlátszó, ahonnan a fiúk épp ráláthattak. Mikor rájöttem, hogy mindegyik azt nézi, hogy elvileg mekkora mamut-betétet vásárolgattam, majdnem megfulladtam a teától, alig tudtam kinyögni a barátomnak, hogy mi a fene van. Persze a fiúk akkorra már arrébb álltak, de biztos voltam benne, hogy erről beszélnek majd - hogy igazam volt-e, arról majd később.

A barátnőm azonnal elröhögte magát, kínomban pedig én így tettem, mert sírni már erőm se volt. Na ekkor jutott eszébe a barátnőmnek, hogy neki biza van egy fekete kis táskája valahol. Nos, előkutatta, majd mondta, hogy álljunk félre, és legalább a mamutbetétet gyömöszöljük bele, ne nézegesse azt mindenki. Ekkor már sötétedett, szóval nem is féltem. Persze, mikor felemeltem a zacskót, akkor jött szembe egy rohadt kocsi, totál ránk világítva... Nem hittem el. Annyira kellett nevetnem, mint még soha életemben! Leégtem az egész kollégium előtt, akikkel aztán együtt kellett laknom, most meg egy hülye táskába se tudtam belepakolni nyugodtan... 

Nos, végül sikerült épségben hazaérnünk, s csak arra vártam, hogy megfojthassam azt a nyomorult mamut-lányt! Mikor megjött, el is meséltem neki, de csak mosolygott, én meg túl kedves ember lévén, elvetettem az ötletet, miszerint éjjel apró darabokra vágom, és lehúzom a WC-n. 

Másnap reggel. Indultam órára a barátnőmmel, mikor is az egyik fiú jött velem szembe az úton. Vettem mentálisan egy nagy levegőt, azt mondogatva, hogy nem, nem ez a legjobb beszédtémájuk. Aztán.

A srác elment mellettem, mikor is megszólalt: hi lady, tena lady ~ (És igen, Koreában is van Tena Lady.)

Azt hittem ott esek össze az úton és halálozok el mindenki szeme láttára. Akkor jobb is lett volna. Ne kérdezzétek meg, hogy éltem túl :D

Tehát, az összes fiú kolesztársam arról dumált, hogy mekkora mamut betétekkel mászkálok az utcán. Jessz, ez volt a lehető legjobb kezdete a koreai tanulmányaimnak. Kérlek gratuláljatok. :D

Ha kíváncsiak vagytok még pár E. történetre, csak szóljatok, mert ez mindössze a kezdet volt... :D

II. Megtörtént a magyar

Ha kicsit is ismertek, jól tudjátok, hogy én vagyok a világegyetem egyik legszerencsétlenebb embere. Tényleg nagyon béna vagyok, ha csak egy helyben állok, már akkor elesek! De ami itt történt, nos, arra még a mai napig úgy emlékszem, mintha mondjuk öt perce esett volna meg. Csak mert nagyon-nagyon kínos volt.

A második történet címe legyen: Megtörtént a magyar. Jól kezdődik, igaz?

Szóval, az első Jeju-ra tett kirándulásunkról szeretnék szót ejteni. Nagyon jól szórakoztam, mutatok is pár képet:

A lényeg most az lenne, hogy ellátogattunk egy ilyen helyre:

Pincsi Manami, abban a méregdrága kabátban, amiről már írtam nektek...

Magyarul, kivágott képek voltak, amikbe bele lehetett állni, mintha te is része volnál a festménynek etc. Nagyon szórakoztató volt, imádtam. Ha olyanokkal jössz ide, akiknek élvezed a társaságát, tényleg jól fogod érezni magad. 

Na, velem is így történt, nagyon jó kedvem volt, nagyokat nevettem, röhögcséltünk, stb. Nos, elértünk egy olyan képhez, ami egy biciklit ábrázolt, amire fel lehetett ülni, s úgy nézett ki az egész, mintha hevesen tekertél volna. 

Az egyik kínai ismerősöm nagy menőn, eltúlzott, szexi fejet vágva ücsörgött ezen a 'biciklin', mikor is elsétált mellettünk egy csoport koreai tanuló. Megszólalt az egyik, s valami igen félreérthetőt (szexisen félreérthetőt, ha értitek :D) mondott - de vicces akart lenni, tehát nem sértő dolgot. Na ezen elkezdtem szakadni, mert nagyon poén volt, a srác is elkezdett nevetni (talán 3 eset volt, mikor nem az volt a koreaiak első reakciója arra, hogy beszélem a nyelvüket, hogy mimikájuk és mozgáskultúrájuk alapján belenyúltak a kettőhúszba.) Hogy is magyarázzam? Nagyban rajta ült a biciklin, s ilyen szexi fejeket próbált vágni a képek kedvéért, amiket csináltam, a csoport egyik fiú tagja meg valami olyasmit mondott: "Nagyon tolja neki, haha". Szóval vihogni kezdtem, ők is nevettek, szegény ismerősöm pedig azt se tudta, hogy mi van - de azt érezte, hogy ciki a helyzet, szóval gyorsan lepattant a bringáról, felkapta a táskáját, majd velem az oldalán - még mindig vihogtam - tovább állt. 

Csak a következő folyosónál álltunk meg, ahol megkérdezte, hogy mit is mondott a gyerek. Elmeséltem hát, hogy mi volt az oka nevetésemnek, amin végül ő is mosolygott, de elég kínosan érezte magát, főképp az arckifejezései miatt, hisz épp tette a szexit, aztán beállított egy csapat fiú - ami azért kellemetlen lehetett. Sajnos bennem sokszor nincs meg az együttérzés ilyen szituációkban, szóval csak nevettem és kuncogtam tovább, míg ez a barátom már csak forgatta a szemeit duzzogva. 

Ekkor épp egy másik egész nagy kép előtt haladtunk el (ahol gitározni is láttok fenn), nekem pedig megtetszett a dolog, így beálltam, míg az ismerősöm képet készített rólam. Mikor is újra megpillantottam a csoportot, akik előtte kiröhögték a barátnőmet. A lány azonnal érezte, hogy a mosolyom ekkor már túl élénk, szóval hátra fordult, s sokkolt fejjel próbálta mutogatni, hogy húzzunk már el onnan. Én meg gondoltam: Neeeem, most kicsinállak. Szóval megértem, hogy csináljon még pár képet, miközben a csoport egyre közelebb ért. Mikor találkozott a tekintetünk, ők is nevetni kezdtek, és én is - és megtörtént a magyar.

Annyira elkapott a röhögés, hogy mikor léptem volna ki a képből, elveszítettem az egyensúlyom. Belekapaszkodtam a gitárba, ami azon nyomban el is tört, én magam pedig úgy estem át a maradékon, hogy azt is totál tönkretettem. 

Egy hosszú pillanatig nem tudtam mi történt. Ott feküdtem, a kép maradéka nyomta az oldalam,  a szemeim a barátom lábaira meredtek, s próbáltam felfogni, hogy tönkrevágtam egy jejui 'múzeum' egy kiállítási darabját. 

Mikor végre magamhoz tértem, majd felálltam, s megszemléltem, hogy mit tettem, azt hittem meg fogok halni. A barátnőm némán állt, én némán álltam, és egyszer csak rájöttünk, hogy bajban vagyunk.

Az első dolog pedig annyi volt, hogy felkiáltottam:

Futás! 

Természetesen magyarul.

A többiek persze csak néztek rám hülyén - és igazuk is volt. Ennyi idősen, az első dolog ami eszembe jutott, az volt, hogy elfussak, mintha legalább is tankokkal felszeret rendőrök ütöttek volna rajtam, a híres, magyar drogkartel vezetőjén. 

Hogy mi lett az egészből? Végül semmi. Ez volt az egyetlen eset, mikor nem bántam, hogy ostoba külföldinek néztek! Mert annak néztek, akinek még azt is meg kell mutatni, hogy kell ollót és ragasztót használni (ez szó szerint megesett egyszer a munkahelyemen). Én csak álltam ott dadogva - ha már elfutni nem tudtam :D -, ők pedig bejelentették, hogy semmi baj, de takarodjak - ha nem is így, de ja. 

Később kiderült, hogy nem ez volt az első ilyen eset, gyerekek gyakran tesznek tönkre ilyesmiket, szóval (sokkal később) megnyugodtam. 

De tudjátok, ha ellátogattok ebbe a múzeumba, akkor talán ti is hallani fogtok a nemzetetek csodás képviselőjéről, aki nem tudott mást, csak nyihogni, és dolgokat tönkretenni. Szép. 

III. Az első lánykérés

Az ám, jól olvastátok. Ez volt az első lánykérésem (utalva arra, hogy volt még pár) - és talán az egyik legkínosabb. Lehet, hogy csak személyes okokból éreztem ezt nagyon kellemetlennek, mert ezúttal valóban ismertem is a fiút, és jóban is voltam - vagyok - vele. Hyuk lenne az. 

Azt már biztosan meséltem, hogy a családjánál töltöttem egy kis időt Seoul-ban Juseok idején. Nagyon kedves volt tőle, hogy elhívott (természetesen teljesen ingyen) s a szülei is szívesen láttak a saját lakásukban - szegény gyerek meg a kanapéra kuporodva töltötte azt a hetet. 

Szóval, először is mutatok pár képet, merre is jártunk: 

Szóval, a világ összes tárhelye se lenne elég, hogy megosszam minden képem. Mindegy is, el tudjátok képzelni - egész héten járkáltunk, volt időnk megnézni mindent. 

Hogy ebből mit akarok kihozni? Nem emlékszem, hogy meséltem-e már ezt, de Hyuk-nak volt baránője akkor. Kakao-n beszélgettünk, hogy is legyen, hol találkozzunk, mi legyen, stb. Egy jó ideje ő maga volt a profilképe, mikor azonban megbeszéltük, hogy náluk leszek, hirtelen megváltozott a kép, már nem csak ő volt rajta, hanem a barátnője is - jobban mondva, kb. csak a barátnője, mert kitakarta még a gyereket is. Ó tudtam miért van ez, de mit kellett volna mondanom? Semmit, közöm nem volt hozzá. 

Na eljött a nap, mikor indulnunk kellett, a suliból mentünk busszal. Én már felszálltam, Hyuk mondta, h üljek ahová akarok - így leghátulra mentem, ott szeretek utazni. A srác volt a felelős több diákért is, ő írta össze a neveket, mikor azok felszálltak, vagy ha megálltunk valahol, hogy wc-re lehessen menni, neki kellett odafigyelnie, hogy visszatért-e mindenki. Szóval, akkor is el volt foglalva, mikor is megjelent a barátnője. Bocsássatok meg, de az a lány... Mindjárt megértitek. 

Jött a rózsaszín kis cuccaival, kezében egy pincsivel - nem vicc -, s bár jól láthatóan a barátja elfoglalt volt, addig szenvedett, míg rá nem figyelt... egy pillanatra, hogy a helyére küldje. lol. Ezután a lány biggyesztett ajkakkal indult el hátrafelé. Mikor pedig meglátott, más arckifejezéssel jött hátra, s leült az utolsó előtti ülésre. Értsd: hátul van ugye a leghosszabb sor, mint nálunk. Előtte jobbra és balra is két-két ülés. Én hátul jobb oldalt ültem az ablak mellett, ő balra ült a kettesbe, s láthatóan bámult is hátra. (Ami kínos volt és egyszerre nevetséges.) Jézusom, mit képzelt?! Mindegy. Szóval, fogta ott a kiskutyáját, majd igazgatni kezdte a haját, stb. Hogy is mondjam, elég egyszerű lányka volt. 

Ekkor érkezett meg a sofőr. Felszállt a buszra, majd körbetekintett, s egyből meglátta a lányt a kutyusával. Hátra is sietett, majd megérte a lányt, hogy a kutyát vigye le, mert a buszon nem utazhatnak állatok. A lány reakciója ennyi volt: 

Nem túlzok, hiába mondta el újra és újra a sofőr, hogy vagy leviszi a kutyát, vagy nem utazik busszal, a lány csak meredt a férira, mintha nem lenne ki mind a négy kereke. Annyira kellett nevetnem, hogy majdnem meghaltam, de nem akartam szegényt megalázni, így inkább elfordultam, s kifelé bámultam az ablakon. (A gif választás pedig nem volt véletlen, ez a sorozat gyerekek... tényleg írnom kellene róla...) A lányt végül leszállították, de akkor is csak meresztette a szemét, és idiótán bámult mindenfelé, mintha tényleg valami agybaja lenne - nem volt egyébként, csak azt hitte a sofőr meg fogja sajnálni, ha cuki. Na mikor végre elindultunk, később kiderült a barátommal folytatott beszélgetés alapján, hogy összevesztek a lánnyal, mert 'ostobán' viselkedett - mint mondjuk a profilképének a lecserélésére kényszerítette, mert elkapta a féltékenységi roham, hogy valaki a pasija házában fog aludni, ahol ő még nem járt, s ez az illető nem csak lány, de külföldi is. Omona. Szentségtörés. Bár, ha belegondolok... valahol sajnálom is a kislányt, de hogy miért, arra csak később derül fény. 

Szóval, mire megérkeztünk, már késő este volt, mi szálltunk le utoljára. Még taxiba kellett szállnunk (Mindenki utazik taxival, még a diákok is, mert nagyon olcsó és megbízható, engem pl külfödiként se vertek át. Erről mi is tanulhatnánk!) Szóval, megjöttünk, engem meg már előre levert a hideg veríték vagy százszor, hiszen tudtam, hogy az anyukája ott fog várni... és fogalmam sem volt miképp köszöntsem, vagy hogyan viselkedjek a közelében. Ez így még itthon is kínos volna, de egy idegen országban, idegen kultúrában... Hát, nem mondom, hogy nem voltam ideges - és igen, főképp azért is, mert lány voltam. Ott azért mégsem úgy megy mint itt. 

De. Hyuk anyukája iszonyatosan kedves volt. Ott várt már az ajtóban, 'leégette' a fiát, akit agyon ölelgetett, majd engem is megölelt (!), főzött kaját, s kényszerített, hogy egyek. Nagyon jó első benyomás volt - de még mindig paráztam, alig mertem megszólalni, főképp a rossz tapasztalataim miatt. Azonban a néni még naver / google fordítót is használt, hogy angolul beszélhessen velem - amíg a fia fel nem világosította, hogy nincs rá szükség. Nagyon tündéri nénike volt, meg kell hagyni. És! Meglepően nyitott. 

Ahogy teltek a napok, mi pedig sokszor beszélgettünk, kiderült, hogy német szakos volt, elég sokat tud a mi kultúránkról, angolul is ímmel-ámmal beszél, s kedvesen végighallgatta a koreai mondandómat is, egy percig se tett úgy, mintha nem értene. Nagyon kedves volt. 

Aztán eljött a negyedik nap, igen, azt hiszem valamikor akkor történhetett, mikor Hyuk apukája is megjelent, s maradt is. Tőle rettegtem, nagyon. Hyuk mesélte, hogy milyen volt a kapcsolatuk, szóval még inkább összerándult a gyomrom. Reggelihez készülődtünk épp, én segítettem kivinni a tányérokat, az ételeket, de végig éreztem magamon a férfi tekintetét, ami csak rátett még egy lapáttal a dologra. Nem tudtam, hogy mit gondolhatott, ami félelmetes volt. 

Mikor leültünk enni, végül elkezdett hozzám beszélni, de csak tört angollal, pedig tudta, hogy beszélem a nyelvüket - de az is lehet, hogy előzékeny akart lenni, így erre inkább nem mondok semmit -, méghozzá a fiáról. Hogy ilyen tanuló, meg olyan tanuló stb. Én csak bólogattam, gondoltam, hogy hát miért ne dicsekedne, ha jó tanuló a fia? Én is ezt tettem volna a helyében. Mikor is az anyukája vette át a szót, hogy hát én is mennyire okos vagyok - itt már kezdett valami nagyon furcsa lenni -, és vendégként is segíteni akarok neki, és ez mennyire ritka stb. Ha mertem volna, megkérdezem, hogy feleségül akar-e venni, annyi dolgot mondott. Persze nem mertem, akkor se vicceskedtem volna, ha régóta ismerem. 

Szóval. Ezek után elindultunk a templomba - keresztény a család, de Hyuk szerint nem vallásosak, "csak" eljárnak a templomba, mert mindenki eljár. Tehát, elérkezett az alkalom, hogy meglátogassam Korea valaha volt legnagyobb kersztény templomát, ahol kivetítőkön ment a "műsor" (és kb tényleg az volt), s szuper technika segítette a prédikátor (pásztor?) munkáját, a dalszövegek, műsorrészletek kivetítését. 

Mikor úton voltunk, Hyuk anyukája többször is megjegyezte, hogy pritikjúti vagyok, ami már kezdett tényleg nagyon-nagyon kellemetlen lenni, így csak mosolyogtam, és hajtogattam, hogy ááá dehogy, ugyan (hagyjál már plízü), hisz a férje is ott állt és bámult, a fia meg mindenfelé nézelődött kínjában. 

Mikor megérkeztünk, minket külön ültettek, mert hát, itt is van ültetés (?), ők meg elvonultak valamerre szép csendben. Mi beszélgettünk, hamar elment az idő - nem igazán volt ez hasonlatos egy templomi misére, istentiszteletre, nagyon sokan beszélgettek rajtunk kívül is. Mikor végeztünk, lementünk a földszintre (mert nem is tudom... talán három szintje is volt, úgy tessék elképzelni, mint egy színházat), ahol a szülők már vártak ránk. Be is mutattak több embernek, ami valahol félelmetes volt. Túl kedvesen, túl büszkén mutogattak, ami igazán különös volt, ez erős lehet most, de mintha valamiféle trófea lettem volna. Nem tudom, lehet hogy arra voltak büszkék, hogy befogadtak a házukba, lehetséges. Persze rosszat nem mondanék róluk! Semmiképp, ne értsetek félre plz. 

Ezek után mi elindultunk hazafelé, az apuka elment valahová, Hyuk pedig, hm, talán fodrásznál volt (?). Csak az anyuka maradt, így természetesen beszélgetni kezdtünk egymással - hát milyen lett volna már, ha csendben bevonulok a fia szobájába? -, s végre kibújt a szög a zsákból. A néni szépen elkezdte fényezni a fiát, ami már eleve gyanús volt addig is, és nem is ezzel a családdal történt meg először, szóval kezdtem sejteni, hogy miről is van szó. Hogy milyen kedves, hogy milyen előzékeny, hogy mennyire nyitott, hogy mennyire szép fiú, és még okos is. Én persze bólogattam, mert igen, minden kijelentése igaz volt. Magas, kedves, szép arcú, segítőkész. Tényleg az. De ettől még kivert a víz, hiszen tudtam, hogy mire megy ki a játék. 

Ez addig folyt, míg a fia meg nem érkezett. Leült mellénk, evett valamit, az anyja pedig totál hirtelen, minden bizonnyal mindenféle hátsó szándék nélkül rákérdezett, hogy mi is van a barátnőjével. Hyuk lefagyott és kínos mosollyal pislogott hol rám, hol a tányérjára, majd megrántotta a vállát, jelezve, hogy "hagyjuk". De persze nem hagytuk. Kisült, hogy az anyukája (a családja) nem kedvelte ezt a lányt, több okból kifolyólag, ha jól tudom, még nem is járt náluk soha (itt jön a rész, ahol megsajnáltam a lányt, s kezdtem megérteni miért viselkedett úgy, ahogy. Már bántam is kicsit, hogy majdnem kiröhögtem. Mert milyen lehet már, ha nem kedvelnek a barátod szülei?). Hát, az kiderült, hogy Hyuk szakított a lánnyal, mert nem illettek össze - nekem ekkor már a torkomban volt a gyomrom, éreztem, hogy valami nagyon kínos fog következni. Nem tévedtem. Megérkezett Hyuk testvére is - talán 3 évvel lehet idősebb nála, fiú -, ő is leült. Azt hittem, ezzel vége is a beszélgetésnek, de tévedtem. 

Az anyuka megkérdezte az idősebb fiát, hogy hát nem vagyok-e aranyos. Jézus ereje, majdnem lehánytam az asztalt. A fiú udvariasan mosolygott csak, semmi több, ezért pedig nagyon hálás voltam. De az anyukája csak nem hagyta annyiban, elkezdte sorolni a -szerinte- jó tulajdonságaimat, amitől már a falra másztam, és végül hozzátette, hogy mennyir jól kijövök a fiával. Mind a hárman kényelmetlenül ültünk a székünkön, csak a mama volt totál büszke magára. De azt meg kell jegyeznem, hogy erre valahol volt is oka, tényleg jól kijöttünk egymással, talán kicsit jobban is - külső szemmel nézve -, mint kellett volna. Értem ezt úgy, hogy Hyuk teljesen úgy viselkedett, mint ahogy egy nyugati fiútól várnánk el, ha hülyéskedtünk, többször, de csak viccelődve, finoman meglökött (ez egy fura szokása volt), ugratott nagyon sokszor. Ezekből pedig jogosan következtetett a saját kultúrája elvárásai alapján arra, hogy okosat mond. Nem is hibáztatom érte, hisz ő maga is látta, hogy testi kontaktus is volt köztünk (ne értsd félre), tehát meg is érintett, nem egyszer (ez nekem is furcsa volt mondjuk). 

Csak mondta, csak mondta - persze finoman -, végül pedig már megkérdezte, hogy nem lenne-e jó, ha ilyen párunk lenne. Meg is állt ám a pálcika a kezemben, abban a szent percben. Most képzeljétek el a szituációt, ott ülünk, és fogalmunk sincs, hogy mit mondjunk, hisz mi van, ha nemet mondunk és megsértjük a másikat, vagy ha igent, és az anyja már meg is rendeli az esküvői csokrot? Így a legkézenfekvőbb megoldást választottunk, kínosan felnevettünk. Persze nem maradt annyiban a dolog, hisz a nő kifejtette, hogy miért is lenne jó, ha egy olyan lány lenne a fia felesége, mint amilyen én vagyok. Nagyon-nagyon kellemetlen volt, el se tudom mondani. Mosolyognom kellett, nem tudva, hogy a másik két fiú mit gondol - nem volt velem semmi bajuk, de na, azért ilyen dolgokról nem beszél az ember ilyen nyíltan. Meg attól, hogy jól kijöttünk, még nem voltunk jegyesek, se semmi! Ne akarjátok megtudni, hogy ez milyen érzés. Nyomást éreztem a mellkasomban, a szívem hevesen vert, mert bármit feleltem volna, valakit kínos helyzetbe hozok... ez pedig a legutolsó dolog lett volna, amit akarok. Végül már odáig fajult a dolog, hogy "elképzeltük" milyen is lenne az esküvő. Jó ég, még most is összeugrik a gyomrom! 

Az egész azzal ért véget, hogy a néni rájött, hogy főznie kellene valamit, Hyuk pedig csendesen bocsánatot kért. A testvére nm foglalkozott nagyon a dologgal, de ő is kellemetlenül érezte magát, ez tisztán látszott. Persze az fennmaradó idő nagy részében ehhez hasonló dolgokat hallgattam, de mivel a néni cuki volt, próbáltam egy-egy mosollyal elütni a dolgot.... 

VI. A harmadik lánykérés

Igen, ma még egy ilyen sztorit fogtok kapni. Ez is pont olyan kínos volt, de legalább nem érintett meg annyira, mint az előző, mert nem ismertem a jövendőbelim... Vagy ettől még szörnyűbb kellett volna, hogy legyen? 

Hm, kezdjünk bele! Ugye azt tudjátok, hogy tanítottam egy templomban is hétvégente, igaz? Gyerekekkel foglalkoztam, angolt, hittant oktattam. A főnököm és a felesége nagyon kedvesek voltak, még ha elsőre furcsának és szigorúnak is tűntek. Alapjában véve édesen viselkedtek, magukhoz mérten, ezt pedig értékelnem kell. 

Ó, erről jut eszembe, nem konkrét ehhez a történethez kapcsolódik, de erről a férfiról beszélnem kell. Volt a templomban egy bácsi - hát, volt vagy 50-60, velem egyidős gyerekei voltak. Tehát itt nem egyedül dolgoztam, hanem egy ismerősömmel. Ez a bácsi pedig minden egyes nap elénk állt, majd dadogva (az izgalomtól) annyit kérdezett: "ViktóriaAntonett. How are you. Nice to meet you. Pretty girl, beautiful. 2 pm. Go.Go. Oké?" Ezt úgy, hogy közben tikkelt a szeme, s halál rémisztő volt. Ó, a másik lány neve Antonett volt, de ezt ő valahogy nem tudta elkülöníteni, csak egyben kimondani... Minden egyes kicseszett nap jött és elmondta ezt a három sort, majd odaszaladt a barátaihoz - a többi vénemberhez -, akik büszkén megveregették a hátát (és a seggét), mintha valami eget rengető dolgot tett volna, mert szóba mert állni velünk. Ó, ezt soha nem fogom elfelejteni. A tikkelős bácsi. Azt meg főleg nem, mikor a lánya egyszer odajött, s elrángatta onnan, jól leszidva, hogy mégis mit képzel magáról, ne égesse már. 

Szóval, visszatérve a történetre, amit úgy is hívhatnék, hogy; eladtak, mint egy lovat... A főnököm és a felesége elhívtak magukhoz ebédelni, engem és a munkatársamat is. Már ott elkezdődött a dolog. Jó három hónapja dolgoztam velük, szóval ismertük már egymást eléggé. A nő kitett magáért, főzött egy rakat ételt, kellemes is volt a hangulat. Aztán. A férfi elkezdett mutogatni nekem egy videót. Először nem tudtam mit akar vele, de aztán bejelentette, hogy a fia készítette, aki most tért haza a világ körüli útjáról, amire ő maga gyűjtötte össze a pénzét, teljesen egyedül. Most épp Seoul-ban lakik a nővérével, a saját házában, amit szintén ő vett. A villám belém csapott, ekkor már gyanakodtam. Valamiért a vén koreai anyukák és apukák rám voltak cuppanva... sejtettem mi lesz ebből. Ezen a napon még sokszor előkerült a fia, de nem vitték túlzásba, aminek nagyon örültem - akkor még nem sejtettem, hogy csak puhatolóznak, hogy van-e barátom - s miután biztosra mentek -, s hajlandó lennék-e bizonyos dolgokra. Mint mondjuk, férjhez menni egy koreai fiúhoz. Tudtam, hogy jól meg kell fontolnom a választ, mert ha azt mondom nem, akkor megsértem őket, de ha azt mondom igen, máris kerítőnőset járszanak. Annyit mondtam hát, hogy "nem számít a nemzetiség, de lehet, hogy nehéz volna, nem tudhatom előre." Úgy véltem, hogy kivágtam magam, és békén fognak hagyni. Ó, milyen kis naív voltam!

Elérkezett a karácsony, a főnökeim pedig ismét elhívtak vacsorázni ezúttal egy étterembe. Itt mindenféle külföldi (nyugati) kaját lehetett kapni. Amolyan egyél amennyit akarsz étterem volt, fizettél mikor belépsz, aztán svédasztal fogadott, s bármit lehetett venni. Nem igazán rajongtam az ötletért, mert imádtam a koreai kaját, de persze nagyon hálás voltam! Mindegy is, összeszedtem a kaját amit akartam, majd leültem az asztalhoz. Ekkor történt meg. Beszélgettünk, többek közt arról, hogy megyek egy hétre Seoul-ba (ismét), az itthoni koreai tanárom szervezett egy utat, egy barátjánál szálltam meg egyébként (akinek a felesége egyébként a Wonder Girls Yenny / Ha:tfelt / Yeeun anyukája). Na ekkor támadt a férfinek egy roppant elmés ötlete. Jó ég, még mindig ég a pofámról a bőr.

Egyszer csak megkérdezte, hogy ha már Seoul-ba utazok, nem lenne-e kedvem a fiával találkozni. Lefagytam, és magamban sikoltoztam. Ne, már megint. Ez nem lehet!

Mégis mit mondhattam volna? Hogy: kösz, de nem? Ugyan, a főnököm volt, nem beszélhettem így vele, főleg nem a fiáról, akire jól láthatóan nagyon büszke volt. Szóval kínomban annyit mondtam, hogy hát, nem tudom lesz-e idő erre, és nem akarok zavarni.

Ó, nem zavarsz! - érkezett azonnal a válasz.

A férfi abban a szent pillanatban előkapta a telefonján. Belém fagyott a... minden.

Ránéztem a nőre, de az csak édesen mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. A férfi a füléhez emelte a telefont, majd alig pár pillanattal később a fia fel is vette. Elkezdett vele beszélgetni arról, hogy "van itt egy kedves lány, akivel jó volna találkoznod, mert ő is szeretne".

"Csinos kislány, meséltünk már róla, és jó lenne, ha össze tudnátok futni, épp Seoul-ba tart, szerintem nagyon jól kijönnétek egymással." Mondta, majd teljesen hirtelen felém nyújtotta a telefont. Én meg csak... szerettem volna lejönni az életről. Elvettem a telefont, majd a lehető legkínosabb "he-hello" csúszott ki a számon, amit valaha hallhattok. A fiú reakciója pedig? Hangosan felröhögött, amitől még gázabbnak éreztem a helyzetet, szerettem volna felejelni az asztalt. Bemutatkozott, majd elkezdett megnyugtatni, hogy semmi gáz, ez előfordult már, majd ő megoldja, és adjam vissza a telefont. 

A szülőknek ez annyira nem tetszett, de... szerencsére ezzel lett vége a történetnek... 

Akkor olyan kínosnak éreztem ezeket, hogy majdnem meghaltam, de ma már sokat nevetek, ha visszagondolok. :D Remélem nektek is feldobta kicsit a napotokat! :) Később jönnek egyéb témák! (Remélhetőleg még a héten)

A véleményeket várom, mint mindig. :) Szép napot! :) :)