Élet Koreában 5 - Tiszteleti szintek

A téma, amely őrületbe tudja kergetni a koreaiul tanulókat, s azokat akik Koreába érkeznek - főképp az angolokat, akiknek nehezükre esik elvonatkoztatni a saját anyanyelvüktől.

Őszintén szólva, még akkor is nehéz fejben tartani mindent, ha már egy ideje belemélyedtél a nyelvbe, s ismered a formulákat - mert esküszöm nektek, nem az a bonyolult, hogy megjegyezd a kifejezéseket, hanem az, hogy kivel, hogyan beszélj.

Az egyik legjobb barátom itt, egy Nathan (a pókember) nevű fiú, aki Kínában született, de szülei s a nagyszülei is 100 százalékban koreaiak, de ő maga kínainak vallja magát. Természetesen először a koreai nyelvet tanulta meg - otthon -, majd amint iskolába került, a kínait is elsajátította (mandarin), s azt tartja anyanyelvének. [Az ő esete nyomán állíthatom, hogy nagyon kényes téma ez, és rengeteg embert meg lehet sérteni azzal, hogy kínainak vagy koreainak hívjuk őket. Vannak, akik koreainak tartják magukat, csak épp Kínában élnek, s csak azért, mert "kínai-koreainak" hívják őket, megsértődnek. Vannak pedig azok, akik kínainak tartják magukat, de vér szerint koreaiak. Tanácsom csak annyi lehet, hogy kérdezzetek rá, hogy miként is vélekednek identitásukról, mert könnyen bonyodalmakba keveredhettek. Higgyetek nekem, velem megtörtént.] Nos, Nathan állítása szerint, ki idegen nyelvként tanulta a japánt, s remekül is beszéli, a felkelő nap országának nyelvében sokkalta bonyolultabb tiszteleti szintek vannak, mint a koreaiban - ezt bizonyos szempontból nem is tagadom, ám a koreait sem mondanám könnyűnek. 

És mint külföldi, nekem sokkal nehezebb ez az egész, mert a társadalmukat nem úgy tervezték, hogy én bele tudjak illeszkedni. Nem találom a helyem, s senki sem könnyíti ezt meg nekem, még a nyelvükkel is képesek érzékeltetni, hogy nekem biza itt nincs keresnivalóm. 

Higgyétek el, erősen próbálkoztam, hogy el tudjam helyezni magam a szintek között, de hónapokig még csak nem is éreztem, hogy jó helyen kapizsgálnék. Miért?

Vegyük a legegyszerűbb esetet. Mondjuk azt, hogy koreai vagyok, s 19 éves, elsős az egyetemen. Ekkor miféle nyelvet kell használnom? Alapjáraton a "yo" formát, a társaimmal, s tegyük fel hogy a szüleimmel is - ami fura, de előfordul -, Ez az általános nyelvhasználat, ami lényegében annyit tesz, hogy ragozod az igét, s a végére - mindennek a végére - odateszel egy kis "yo" végződést. Például:

Hada(csinálni vmit) --> levágjuk a "da" (mint nálunk a "ni") végződést --> He (csinálsz, csinál, csinálnak stb.) + "yo" = heyo (jelentés változatlan, csak udvarias)

Na most. Ezt használom az iskolatársaimmal, míg meg nem tudakolom, mennyi idősek. Sokszor előfordulnak az egyetemen 24-25-26-27 éves hallgatók is (fiúk) a sorkatonaság miatt. Amint megtudtam, hogy valaki idősebb nálam, s folytatom a "yo"-zást, s ha fiú akkor oppa lesz, ha lány, akkor eonni - ha közel kerülünk egymáshoz, bármennyire. 

Ha valaki fiatalabb, akkor lehagyhatom a "yo"-t a mondatok végéről, de ha nem kedvelem, akkor nem biztos, hogy megteszem, csak hogy éreztessem a távolságtartást - amit jól meg kell gondolni, mert ki tudja, kinek a kije. Azonban, elvárom, hogy engem "yo"-val szólítson meg, mert na, úgy illik, hisz oly bölcs vagyok akár három hónap különbséggel. Micsoda érett valaki lehetek. Hah.

Akik velem egy évben születtek, azok a barátaim "chinguk", (így emlegetem őket, ha róluk beszélek, még ha szemtől szemben nem is szólítom így őket - bár a chingu megnevezés itt NEM kifejezetten azt jelenti, amit magyarul. Tehát, nem kötelező jóban lennem az adott személlyel.) Az idősebbeket a fenn leírtak szerint oppák vagy eonnik lesznek, ha róluk beszélek. 

A tanárokat a "nida" formával tisztelem meg, ahogy mindenkit, akin kicsit látszik a kor. De ők természetesen még csak nem is "yo"-t használnak, egyből letegeznek. 

A klub tevékenységek vezetőit is ezzel a formával szólítom meg, s mindazokat, akik ezt megkövetelik. Egyedül a gyerekekben lehetek biztos, hogy simán "letegezhetem" őket, mert nyilván nincsenek a ranglétra azon szintjén, ahol én is. Mert megvan a helyem, s pontosan be tudom lőni, hogy mit kell, s mikor kell használnom. 

[Ha pasim van, az más tészta. Ott hetekig, magázhatom őt, mert a férfinak hízelgő, hogy felsőbbrendűnek tartom, az ő szavaikkal élve "ők az erősebbik nem, ők azok akik megvédenek, ők akikre támaszkodni lehet". Én pedig aranyossá válok, ha magázom őket, mert olyan kis "esetlen, s cuki leszek tőle."]

Na igen! De én, mint külföldi, nincs előre kiszabott helyem ebben a rendszerben. Az emberek attól függően használnak más nyelvi szintet, hogy mit gondolnak rólam - nekem pedig el kell találnom, hogy mégis mihez kéne folyamodnom. 

Először is, az biztos, hogy a tanárokat és az időseket a "nida" formával szólítom meg. Mikor angolt kell használnom, még zavarba is jövök, mert úgy érzem, hogy tiszteletlen vagyok velük szemben. Ők, engem letegeznek, mint a többi diákjukat. 

Ez eddig nem is problémás. 

De. Mikor barátkozásra kerül a sor, nagyon zavarba tudok jönni - ugyanis nem csak azt nem tudom, hogy mit használjak, de azt sem, hogy ha választok valamit, azzal mit fogok sugallni. Merthogy...

Vannak diákok, akik egyből letegeznek, ugyanis a tisztelet mindennemű hiányáról akarnak tanúbizonyságot tenni - direkt. Ám, vannak olyanok, akik nyíltak akarnak lenni, mert azt hiszik, hogy én ezt elvárom. De mégis honnan kellene tudnom, hogy épp melyik esetről van szó?

Elmesélem az első ilyen élményem. 

Megesett egyszer régen, úgy öt hónapja, hogy amint megérkeztem, jelentkeztem egy programba, minek lényege, hogy a vállalkozó szellemű diákok korrepetálnak külföldieket koreai nyelvből. No, gondoltam ez micsoda lehetőség is lesz nekem! Hála istennek remekül alakult a dolog, engem szólítottak először, hogy húzzak egy random nevet - a fiú tasakba nyúltam, amivel megbotránkoztattam a vezető tanárt LOL, s kihúztam egy nagyon kedves s aranyos srácot. 

Aznap este jól összeismerkedtünk, s vett nekem egy narancslét is - mondván, a feladata a kultúra átadása is, s mivel idősebb volt nálam, neki kellett fizetnie. Elmesélte, hogy franciául tanult, járt is ott, s Amerikában végezte a gimnáziumot. (Igen, még mindig a gazdag-hülye-gyerekek iskolájába járok.) Roppant aranyos volt, s az is, panaszom nem lehet rá. 

Nos, az első óránkon kifaggatott, hogy mennyit tudok, körbe sétáltunk az egyetemen, majd bejelentette, hogy akkor essünk neki, beszéljünk koreaiul. Legyen - gondoltam, s bemutatkoztam, majd a családomról kezdtünk el társalogni - ő azonnal letegezett, én pedig mérlegeltem a korkülönbségünket, de azt is számításba vettem, hogy ő jelenleg a tanárom. Végül győzött a kor, s csak a "yo" formát használtam. 

A következő órán azonban meglepetés ért, ugyanis a fiú immár szintén a "yo" szinten kezdett hozzám beszélni, Néztem egy pillanatig, de nem is gondoltam semmire, hisz ki voltam én, hogy megmondjam neki, hogy válogassa meg a szavait. Az óra végére pedig leesett, hogy immár egyenrangúnak tart.

Hát, bármi is esett le, az elég rossz felé esett.

Erre pedig csak hetekkel később jöttem rá, de akkor sem magamtól - a fiú mondta el, mikor már nagyon jóban lettünk. A semmiből, totál hirtelen ismét letegezett, én pedig azt hittem, hogy csak véletlenül tette, így nem is figyeltem rá. Eltette a telefonját, amin a barátairól mutatott képeket. Ez volt a pillanat, mikor végül rákérdezett;

"Nem bírsz engem, vagy mi?"

Csak néztem rá bambán, s fogalmam sem volt arról, hogy miket zagyvált össze. Az óra végére tisztázta a dolgot, miszerint a barátok nem magázzák egymást, s teljesen összezavartam, mikor én ezt tettem vele, annak ellenére, hogy ő azonnal letegezett. 

Én persze rögtön védtem magam, elismételve az összes általam ismert érvet, amiért a magázás mellett döntöttem. Ő pedig azzal jött, hogy hát nyugatról jöttem, nem gondolta, hogy szükségünk van ezekre a tiszteleti körökre, s ő csak barátságos akart lenni velem. Ő próbált alkalmazkodni az én kultúrámhoz, ahogy én is az övéhez. 

Aztán csak fogtam a fejem.

Ám mielőtt azt hiszitek, hogy ez bármiféle támpontot adhat, elmesélek egy másik történetet is. Csak, hogy ti is pont annyira legyetek összezavarodva, mint amennyire én. 

A kollégiumban akadt egy koreai lány, aki szintén idősebb volt mint én, s ő is letegezett. Hiába esett meg az előző beszélgetésem a korrepetálómmal, nem mertem visszategezni, de ekkor már nem igazán tudtam, hogy mit tegyek. Ám, ahogy egyre többet futottunk össze, valahogy mégis kicsúszott a számon - és ne tudjátok meg, hogy micsoda szemekkel nézett rám ez a lány! Azt hittem a helyszínen kitépi majd az összes hajam. Szépen vissza is hallottam, hogy micsoda nőszemély vagyok, aki annak ellenére, hogy az ő hazájába jöttem, cseppet sem átallom megalázni a kultúráját. Mit képzelek magamról, miért nem maradtam inkább otthon, hát hogy mertem külföldi létemre így megalázni őt mások előtt. Ekkor már nem tudtam hová tenni magam. 

És ezek a dolgok már csak akkor lehettek rosszabbak, mikor a munkaadóm - aki a fiához akar adni feleségül, jézusom! A következő bejegyzésem erről fog szólni. - hirtelen letegezett. Tudni illik, hogy egy "templomban" tanítok gyerekeket és felnőtteket is angolra s hittanra. Nos a főnököm - a "templom" feje beíratta a feleségét is a délutáni órákra, akit először ki nem állhattam. Tipikus dorama anyós kinézete volt, olyan ruhákat hordott s még a haja is gonosz mostohásra volt belőve, ráadásul a kezét is krémezte, mintha óra közben száradt volna le neki. Brr. Ő maga sem kedvelhetett túlzottan, mert halál hülyének nézett - hisz milyen külföldi beszélheti az ő tökéletes s borzasztóan nehéz nyelvüket! Órák közben a többi anyóssal beszélgetett, s nevetgélt fennhangon, mert azt hitte, hogy nem tehetek semmit az ügy ellenében, amíg meg nem szólaltam, s arra nem kértem, hogy csendesedjen el - finoman persze. Onnantól kezdve sokkal jobban figyelt rám - jól ki is szúrt a fiának -, s roppant kedvesen bánt velem, még az otthonába is meghívott ebédelni, vacsorázni. Kiderült, hogy ő is a tipikus koreai nők betegségében szenved, miszerint egyedül éli az életét, a gyerekei elmentek, a férje soha nincs otthon, s roppant magányos. Végül egészen megkedveltem, a szívemhez is nőtt - de először erről mit sem tudva, azt hittem, hogy csak pletykás vénasszony. Mekkorát tévedtem! 

Na de! Karácsony előtt elhívtak vacsorázni a férjével egy étterembe, ahol annyit ehettünk amennyit akartunk, s mindenféle ételt lehetett kapni, a híresebb országok konyháiból válogathattunk. Ekkor történt meg, hogy szépen bevallottam, hogy a férje mennyire rémisztő volt először a morcos és tiszteletet parancsoló arcával - itt mind a ketten felnevettek, s kiderült, hogy a férje mindössze félt a kultúrális különbségektől, s nem mert közelebb kerülni hozzám. Aztán... hirtelen letegezett. 

A sok zavaros esetből kiindulva, nem tudtam hogyan felelhetnék, ugyanis a legudvariasabb formát használtam addig. "Kellene egyáltalán tennem valamit?" Fogalmam sem volt, de nem mertem kockáztatni, hogy szemtelennek nézzenek, így folytattam a magázást - s meg is akadt a tekintete. Pár perc után pedig a felesége kijavított, miszerint már használhatom a "yo"-t is. Ha lehet, még inkább nem tudtam hová tenni a dolgokat. Ők ugrottak egy szintet lefelé, tehát akkor én is megtehetem ezt - persze a tegezés lehetetlen lenne, azt azért még én is tudtam. Fogalmam sem volt mit kellett volna tennem, így azt cselekedtem, amit ők mondtak nekem. 

A másik eset egy általános iskolában esett meg, ahol órát tartottam, nyolcadik osztályos fiúknak - az iskolák nagy része még mindig szeparált nemek tekintetében. Áh, emlékszem az fiúk körbe ültek, s a hozzám legközelebb eső pufók fiúcska első szava ez volt: Blue Eyes! Többet nem beszélt hozzám, mert azt hitte csak angolul tudok. 

Kivetítettem hát a ppt-t, s elkezdtem az órát - országunkról meséltem nekik angolul, mert ez volt a feladatom, angolt oktatok. Ám! Akadt az osztályban két nagyon szép arcú fiúcska, akikről azonnal kiderült, hogy a "menő srácok", ugyanis elkezdtek beszélgetni, hangosan. Nyilván azt hitték, hogy nem fogok érteni semmit, meg amúgy is...mit tehet egy külföldi? 

Aztán, mindenki döbbenetére felszólítottam a leghangosabb fiút, ezt soha nem felejtem el, míg élek:

"Látom nagy a hangod. Hadd halljam csak! Olvasd ezt fel!"

A magyar számok voltak a képernyőn, egytől tízig. A fiú arca megfizethetetlen volt, s az is, ahogy kiolvasta a számokat - persze elsőre rosszul. De aztán mind rákaptak az ízére, s nagyon ügyesek lettek. El sem hittem, mennyire remek a kiejtésük, s mikor dicséret gyanánt aprósüteményt (nem tudom mi a neve, itthon is lehet kapni, van benne apró nápolyi, ilyen fagyihoz való töltött roló-szerűség, meg fahéjas valami...tudjátok!), amit óra előtt vettem, mindenki tökéletes lett. 

Ám! Ez nem oldott meg minden problémát, hiszen na, kamasz fiúkról volt szó. Az előadás végeztével, főztünk! Virslis lecsót, s kókuszgolyót. Ekkor szabadult el a pokol, mindenki kiabálni kezdett, a két szépfiúcska pedig felbujtó volt, láttam én azt jól. Afféle bosszú volt ez, mégis az aranyosabb fajtából, nem kell aggódni. Egészen addig míg be nem bizonyítottam, hogy biza én vagyok az, akinek nagyobb hangja van, nem pedig ők. Úgy is lett - sajnálom, de én nem az a fajta tanár vagyok, aki elbújik a sarokban. Mikor koreaiul kiáltottam rájuk, a sajátos "nagyon cukik vagytok, s legszívesebben megcsipkedném az arcotokat, de most épp nagykés van nálam, s ne akarjátok, hogy azzal csipdesselek" - féle hangomon, végre mindenki elcsendesedett - még a felvigyázó tanár is, aki addig sem szólt semmit sem.

Azután következett amiről beszélni is akartam. A gyerekeknek csak műanyag kés lehetett a kezükben, de ettől függetlenül szépen felvagdosták a paradicsomot és a hagymát, amit felügyeltem is. A maradékot közben én vágtam fel. Emlékszem, oldalra mentem a paprikákhoz, mikor az egyik gyerek enni kezdte a hozzávalókat - mondanom sem kell, az egyik szépfiú volt. Rászóltam (tegezve persze), hogy "ne edd meg". Ő bólintott, ám mikor visszafordultam a késemhez, hallottam, ahogy elismételte a szavaimat. Ekkor megfogtam a késemet, majd az asztalához sétáltam, ő pedig nagyra meresztette a szemeit, majd tele pofával mosolygott - hihetetlen, de már akkor tudta, hogy milyen aranyos fiú lesz majd belőle! Megkérdeztem tőle, hogy van-é valami problémája, ő pedig azonnal tegezve felelt, hogy nincs;

"아니...Ani..." - mondta, mire megmozdult bennem valami. Mégsem fogom hagyni, hogy tizenöt éves fiúk tegezzenek engem! Ezt még otthon sem, nem hogy itt.

"니다. Nida." - tettem hozzá, ő pedig meglepetten pislogott. Ekkor kezdtem el szelni a paradicsomot előtte, célzottan. - "아닙니다. Animnida."

Ő csak nézett rám. Soha nem feledem ezt a filmbe illő jelenetet. 

"문제가 있어? Munje ga isseo?" (Problémád van?) - kérdeztem, ahogy bámult fel rám.

"없습니다. Eobsumnida." (kb; Nincs, asszonyom.) - felelt, én pedig csak kedvesen mosolyogtam rá, holott magamban sikoltozva ugráltam, mert borzasztóan sikeresnek éreztem magam abban a percben. Igen, jól értitek, egy kisgyerek felett aratott győzelem miatt vidultam fel. Tudom, tudom, ne mondjatok semmit. 

Végül pedig megtudtam, hogy onnan vették a bátorságot erre, mert nem vagyok koreai. S akkor velem nem is kell tisztelettel beszélni. 

Nos, igen. Még most sem értem pontosan, hogy mit kellene tennem, s hogyan. Annyi biztos, hogy a gyerekek soha többé nem beszéltek velem szemtelenül. Ennyi jutalom azt hiszem juthat nekem, azok után, hogy nem érzem azt, hogy valaha biztonságosan tudnék mozogni ebben a rendszerben, anélkül, hogy ne kellene ezerszer meggondolnom mit s kinek mondok. Talán majd egy szép napon le tudom gyűrni a kultúra okozta különbségeket. Még ha ebben nem is hiszek.