제 이야기 | 私の話

Ahogy észrevettétek, a netet teljesen elárasztották az állítólagos diákok panaszai, miszerint milyen szörnyűséges iskolába járni.

Hogy nekem mi közöm ehhez? Hát, nekem tényleg szörnyű volt, s erről szeretnék mesélni egy kicsit, főleg mert egy kedves olvasó megjegyzése felébresztett bennem mindent, amire azt hittem, hogy már nem is emlékszem.

Az én történetem nem olyan egyszerű mint azt gondoltam. A gimnazista éveim felét, több mint a felét egy szóval is tudnám jellemezni: Pokol.

Ez legalább egy őszinte vélemény lesz az iskoláról, az oktatási rendszerről. A bejegyzés mögött valós személy áll, nem úgy mint a fb-on annyiszor kiposztolt, ki tudja kik által fogalmazott, egyébként megható s sok igazságot tartalmazó írások mögött. Ismertek mind, de így egy kicsit talán jobban megértetek majd.

Soha nem voltam túlzottan más, mint a többi gyerek. Átlagosnak nem mondanám magam, mert a képességeim átlag felett álltak, óvodásan olvastam-írtam, s sokszor unatkoztam. Igaz a számolásra senki sem tudott rávenni, de azt leszámítva többször volt olyan, hogy - annak ellenére, hogy nagyon beteges voltam, s mindössze egy évet jártam óvodába - unalmasan teltek a napjaim.

Ez persze annak is köszönhető, hogy a szüleim, legalább is anyukám nagyon sokat foglalkozott velem, minden este, amióta csak megszülettem mesélt - ez tényleg sokat segít! -, s mivel tényleg nagyon beteges voltam, extra figyelmet is szentelt nekem, s talán túl hamar is tanultam meg dolgokat. Ennek ellenére ez nem volt teher számomra, emlékszem jól, élveztem a tanulást s büszke voltam magamra mikor az óvónénik megdicsértek, vagy esetleg az apukám, aki szintén leült velem esténként s meghallgatott, meg megnézegette a rajzaimat. Nagyon szerettem ezt. Soha, tényleg soha nem terheltek le olyasmivel, ami túl sok lett volna nekem.

Így hát épp hogy hat évesen mehettem is iskolába, én voltam az egyik legfiatalabb diák a talán - ha jól emlékszem - 40 fős osztályban. A bizonyítványomba belehamisítottak egy "2 évig járt óvodába" sorocskát, hogy megkezdhessem az első osztályomat.

Alsóban még annyira nem is jelentkeztek problémák, a számtan kivételével, ami sehogy sem akart menni - s ezt a tanárom is megjegyezte -,  de különösebben nem foglalkozott vele, mert a legjobbak között voltam - s amúgy sem erőltette meg magát, hogy bármit is megtanítson, a mai napig nem tudom a szorzótáblát, osztásról pedig hallani sem akarok. Ezeket nem is gyakoroltuk igazán, hogy őszinte legyek. Csak úgy elvárták tőlünk, s mivel ő nem mutatta meg, azzal próbálkoztam, amit anyukám mutatott. Az a módszer nem volt jó neki, így szimplán áthúzta a "dolgozataimat", még akkor is, ha jó volt az eredmény, mondván, hogy "ez nem a jó módszer", ő "nem így tanította". 

Valóban nem úgy, hanem sehogy.

Nem igazán szeretnék igazságtalan lenni, így befejeztem az írás egy időre, hogy visszagondoljak, mégis mi jót mondhatnék erről a nőről. Igazából nem tudom, nem jutottam semmire. Már régen meghalt, halottról pedig vagy csak igazat, vagy semmit. Így ezt is teszem. 

Nem foglalkozott velünk igazán, s mivel egy kisebb közösség részei voltunk, ismerte a legtöbb családot. A gazdagabb szülők gyerekeivel jobban bánt, a fegyelmezési módszere csak az ordibálás volt, de azt olyan hangerővel, hogy egyszer úgy megijedtem, hogy sírva fakadtam - holott nem rám kiáltott! Mikor a nővérem megkérdezte tőle, hogy miért csinálja ezt, annyit felelt: 

"Máshogy ezekkel nem lehet bírni." - persze van benne igazság, mert tudjuk, hogy a gyerekek mire képesek, de egy pedagógus azért... Mintha legalább állatok lettünk volna! Pedig itt a 6-9/10 éves korosztályról volt szó, s nekünk tényleg nem olyan szüleink voltak, akik bementek volna verni az asztalt, ha ránk kiabál, vagy fegyelmez. A mi közösségünk tényleg tisztelte, tiszteli az oktatókat. S azt is hozzá kell tennem, hogy nagyon nem is próbálkozott más eszközzel.

Annyit azért becsülök benne, hogy bár a saját fia is a mi osztályunkba járt, nem kivételezett vele.

Aztán negyedikben elérkezett az ideje, hogy nyelvet tanuljunk. Persze, kis falu lévén nem volt választás, németet sűrítettek be az órarendünkbe. Eleinte szerettem is, de aztán...

A tanárnő nyolcvan százalékban halláskárosult volt, látni nem nagyon látott, maximum a vaskos, amolyan szódaszifon szemüveggel. Okos nő volt, de nyelvet tanítani alkalmatlan.

Egész általánosban ő maradt a némettanárom, sőt mindenkinek ő volt az egész iskolában. A mai napig nem értem, ez hogy fordulhatott elő. A szülők azt mondták, hogy a tanároknak nem volt szívük a nőt kidobni a betegsége miatt. Ehelyett a hülyén kezdtem a gimnáziumot, hogy az már magában megalázó volt. (Aki tehette, saját tanárt fogadott, s otthon tanult.)

Emlékszem, egy alkalommal - mert hogy földrajzot is ő tartotta -, az egyik osztálytársam elmondta, hogy mit reggelizett és ötöst kapott. Nevetséges volt az egész rendszer.

Ó, és még negyedikben, az egyik legjobb emlékem, hogy a tanár kiabált velem, hogy "nem érted, hogy oda az állítmány megy, ide meg a alany?", hát nem értettem, mert nagyon azzal sem voltam tisztában melyik micsoda. A magyar nyelvtani alapok is gyenge lábakon álltak. Ismerek olyat is, aki a mai napig nem tudja igazán eldönteni, hogy mi-merre-meddig.

*

Ahogy felkerültem felsőbe, a dolgok csak romlottak. Nem volt elég, hogy alsóban egy pszichopata volt a az osztályfőnököm, itt megkaptam a lehető legrosszabbat. Ő már a nővéremet is tanította, neki is ő volt az osztályfőnöke. Imádott megalázni minket, sőt, egyszer - még hatodik elején, s ez az első emlékem onnan-, nem hallotta hogy köszöntem neki, ezért hetekig pikkelt rám, s nem kaphattam jó jegyeket. Ilyen nő volt ő, igen. Állandó kiabálás volt, ha valaki véletlenül nem tanult - egyébként biológiát tanított nekünk -, s az osztályon belüli veszekedéseket is ordítással igyekezett megoldani.

"Úgy megtéplek, hogy anyád se ismer rád."

"Te meg kinek képzeled magad, te kis féreg?"

"Anyád így nevelt? Gratulálok!"

Az általánosban nem sok tanár volt, akit így visszagondolva képesnek érzek arra, hogy gyerekekkel foglalkozzon. Volt akinek még végzettsége sem volt, tanítás közben szerezte meg. Szerettem viszont a fizikatanárom s annak  feleségét a matektanáromat, annak ellenére, hogy soha nem voltam jó a tárgyaikból, a legtöbb amit elértem egy hármas volt, azt is számológéppel - mert hogy soha senkit nem érdekelt, hogy tudunk-e számolni -, s minden erőbevetéssel. Egyébként jó diák voltam, jó jegyeket szereztem, csak a matek már akkor is kínszenvedés volt.

De tudjuk is le szépen az általánost, nagyon nem tudok mit mesélni róla, azon kívül, hogy a tanári kar felét lecseréltem volna. Nekem az az egy szerencsém volt, hogy a szüleim továbbra is sokat foglalkoztak velem.

*

Eljutottunk hát a középsikolába. Ahová jelentkeztem, nálunk úgy volt beharangozva, hogy "elit iskola". Hát, a követelményszint az is volt, ellenben a tanárokkal.

A társaim azonnal kiszúrtak maguknak, s ennek nagyon egyszerű oka volt. Mint mondtam, egy nagyon kicsi faluból jöttem, s nagyon még arról sem hallottam, hogy mi a divat, hogy lehetne csinosan felöltözni. Nem voltam egy trampli, de valahogy bizonyos szempontból sokkal éretlenebb voltam, mint a többiek. A társaim nagy része már a hatodik pasijával volt, rendszeres szexuális életet éltek - 14, 15 évesen! -, s jöttem én, a teljesen visszafogott "falusi liba", aki bármennyire is volt képben a dolgokkal, mégis egy más világot ismert. Nekem ez az élet nagyon idegen volt. Amikor általánosban jártam egy fiúval, még csak azt tudtam elképzelni, hogy megfogjam a kezét, és ő kedvesen hazakísérjen s arcon pusziljon. Mondjuk még mindig ezt tartom normálisnak, de ez mellékes. 

Akkoriban jöttem rá, hogy a felnőttek világában az 55 kg kövérnek számít, s ezek miatt az alig 45 kilót nyomó - egyébként tényleg csinos -, szinte modellek miatt elkezdett eltorzulni a világképem. Teljesen egészséges volt addig a testem, s soha nem is hallottam, hogy a szüleim, vagy bárki kövérnek vagy túlsúlyosnak hívott volna. Mert nem is voltam az. 

De mint minden buta liba, én is meg akartam felelni azoknak, akik hirtelen az életem részét képezték. Őket nem lehetett elkerülni, a napjaim legtöbb részét közöttük töltöttem. Bár ne így lett volna, de hát most már mit lehet tenni?

Ám, minél inkább szerettem volna én is "csinos" és "szép" lenni, annál ügyetlenebb lettem - legalább is ezt akarták elhitetni velem. 

Akárhányszor át kellett öltözni testnevelés óra előtt, érkeztek a megjegyzések - ismétlem, a teljesen egészséges testemre! -, a kis susmorgások, a sértések, melyek idővel csak rosszabbak lettek. 

Egyébként ekkor történt az, hogy még annél jobban is elmerültem a zenében, mint addig valaha. Sokszor csak bedugtam a fülem, hogy ne halljak semmit abból, amit rólam beszéltek. Van is egy szám, ami nagyon sokat jelentett nekem: 

Ne törődj az éjszakával, mindig jön egy új nap!

Senki sem láthatja mit hoz a reggel.

Csendesen letörlöm a könnyeim, és tovább haladok,

Miközben a soha el nem halványuló álmom a csendes égre íródik.

Még ha távol is van, nem számít.

Hisz én választom meg a sorsom!

Bátorság, és büszkeség lakozik a szívemben.

Félelem nélkül fogok élni,

S csak az álmomban hiszek.

Nem számítanak a bukások,

Te, és én képesek vagyunk újra próbálni!

Nem tudok jobbat...de az élet megy tovább!

Tudom...nem vetted észre, de egy új ajtót nyitottunk ki,

Meg fogom találni a saját utam.

Nem akarok többé sírni.

Még ezeken az emlékeken is túl tudok lépni,

Mert minden "viszlát" egy új kezdetet hoz.

Bátorság.

Még erősebben fogok küzdeni, mint tegnap!

Csak egy kicsivel emeld magasabbra a kezed!

Most valóra váltom az álmaimat,

Hisz érzem, szívem legyőzhetetlen!

Nagyon ártatlan és kifejezetten naiv voltam, de tényleg. Ma már nem értem, hogy akarhattam megváltozni mások kedvéért, miért érdekelt, hogy miket beszéltek, hogy miért nem szóltam vissza. Akkor féltem, emlékszem. De mitől? Féltem önmagam lenni, féltem, hogy akkor nem fognak szeretni, hogy kiközösítenek. Ezért próbálkoztam, aminek az eredménye totálisan ugyanaz lett. Bántottak, szóban s máshogy is, de azt a képzeletetekre bízom. A szóbeli sokkal rosszabb volt, mert örökre szóló sebeket hagyott bennem, s belülről is totálisan megbélyegzett. Hogy a tanárok mit szóltak...?

Ugye azt említettem, hogy mindig is beteges voltam. Továbbra is az maradtam, így sokat kellett hiányoznom az iskolából. Nem, nem lógtam, mindig kórházi és orvosi igazolásokat vittem, amiket le is lehetett volna ellenőrizni. A tanárokkal tisztelettudó voltam, s jól tanultam. Ennek ellenére, ismételten olyan osztályfőnököt kaptam, aki valamiért nagyon nem kedvelt. Ha a többiek gonoszak voltak velem ő is beszállt a dologba, s mintha élvezte volna, hogy megaláztatások részesévé válok. Nem értettem.

Itt kezdődött, mikor elkezdtem szörnyen magamba fordulni. Volt ebben az iskolában egy irodalmat oktató nő, akit iszonyatosan imádtam. Az irodalom, a zene, a művészetek mindig nagyon közel álltak hozzám, ő pedig annyira nagyon jó ember volt, hogy érzelmileg is ragaszkodni kezdtem hozzá - ahogy a földrajztanáromhoz is. Nagyon sokat segítettek, s a hiányzások ellenére is jó tanuló maradtam.  

Kivéve matekból. Itt már nem volt olyan, hogy "senkit se érdekel, hogy teljesítesz", mert a tanár követelt, nem is kicsit. Az egyik házi feladatunk megoldását a Pécsi Tudományegyetem oldalán találtuk meg. Igen, ekkor voltam 14 éves. Minden órán új anyagot vettünk, én pedig egyre jobban lemaradtam, s elkezdtem járni különórákra, de azok sem segítettek. A tanár szívesen alázott meg a táblánál, szerintem kifejezetten odavolt a kétségbeesett arcomért. Valami fétise lehetett, ki tudja.

Az osztályfőnököm angolt tanított nekem, ezeken az órákon szintén folyamatos gúnyolódást és sértő megjegyzéseket kaptam, ha jó voltam, ha nem. Bukásra álltam, amit itthon persze nem értékeltek. A szüleim mindig elvárták, hogy jól tanuljak, s nem hittek nekem, mikor azt mondtam, hogy nem én tehetek a dologról. Azt gondolták beütött a kamaszkor, s lusta vagyok - ahogy a tanárok is mondták, holott ez nem volt igaz.

Végül első évben megbuktatott a matektanárom, de a pótvizsgán, amit nem ő értékelt, átmentem - éppen hogy, azt hiszem nagyon sok jóindulatnak köszönhetően, mert emlékszem, hogy alig tudtam megoldani a feladatokat.

A dolog tovább folytatódott.

Halálos félelemmel jártam be órákra, gyomorgörcs kínzott, hányingerem volt s a második év végére gyomorfekélyem lett.

Másodikban is megbuktatott a matektanárom. Teljesen tönkrementem akkor, kórházba kerültem, így el sem mentem vizsgázni a nyáron. Nem értettem, mit csináltam rosszul, a szüleim sem értettek engem, s a rettegésem sem, hogy mi lesz, ha ismét abba az osztályba kerülök, azokhoz az emberekhez, azokhoz a tanárokhoz...

Nem mentem el vizsgázni, így évet kellett ismételnem. És csoda történt! Az új osztályfőnök, új matektanár, új angoltanár! Minden megjavulni látszott, én is szinte kivirultam, kezdtem jobban érezni magam. Összeszedtem magam, ötös lettem angolból, matekból futotta tőlem egy kettesre - épp hogy, de ez is haladás volt -, s a társaim is kedvesnek tűntek. Elsőre.

Mindez egy évig tartott, mikoris bejelentették, hogy a matektanárt leváltják, én pedig visszakaptam volna a régit, azt aki annyi szörnyűséget tett velem. Nem bírtam, sírva mentem haza, s könyörögtem a szüleimnek, hogy vegyenek ki az iskolából, csináljanak valamit, bármit! De nem, nem volt a válaszuk, mert nem értettek. Nem az ő hibájuk volt, higgyétek el, jó volt alapvetően a hozzáállásuk. Ők idősek, kései gyerek vagyok, mikor megszülettem a testvéreim már húsz évesek voltak. Ők még akkor nőttek fel, mikor a tanár tanár volt, és apa sokszor mesélte, hogy nem szokta gyerekkorában elmondani otthon, ha a tanártól kikapott, mert otthon is rávertek volna kettőt, amiért nem bírt viselkedni az iskolában.

Csak ebben az esetben nekem tényleg segítségre lett volna szükségem. Akkor nem kaptam.

Elérkezett az új év, én pedig már az első nap hányigerrel keltem. Amikor megláttam az matektanárt, ahogy rám mosolygott, egyszerre éreztem rosszullétet s olyan mértékű haragot, ami még engem is meglepett. Ha mertem volna, megütöttem volna. Nem, addig ütöttem volna, amíg csak mozogni tud. Néha megijedtem magamtól, s kezdtem agresszív lenni a társaimmal is, holott nem akartam semmi ilyesmit sem tenni. Nem értettem a dolgot, én nem voltam olyan ember!

Aztán teltek a hetek s már tudtam előre, hogy mi lesz a sorsom - ismét. Egyetlen dolog volt, ami segített, ez pedig a barátnőm. Ebben az új osztályban ismertem meg egy lányt, aki valahogy képes volt nagyon-nagyon erőssé tenni engem. Mivel? Azzal, hogy gyengébb volt, mint én, sokkal s szüksége volt valakire. Ez lettem én, mert rájöttem, hogy az ő élete százszor rosszabb az enyémnél, s nekem nincs okom úgy viselkedni, ahogy.

Az előző évben - mikor azt hittem, hogy minden rendben lesz -, már nagyon jó barátok lettünk, s próbáltam neki úgy segíteni, ahogy csak lehetett. Azóta is a legjobb barátom egyébként, s ez soha nem is fog változni, pedig eltelt már azóta jó sok év. Tudni illik, ebben az iskolában nagy kultusza volt a terrorizálásnak. Nem mintha máshol nem lenne, de én csak erről tudok beszélni. Azt a részt hagyjuk, hogy velem hogy bántak, most a barátomról akarok beszélni.

Én már tudtam milyen bántalmazottnak lenni, általánostól kezdve. Ennek ellenére soha nem voltam olyan, aki hagyta magát. Nem mintha sokra mentem volna vele több diák ellen. Na lényegtelen.

Tehát ennek a barátnőmnek se a családi élete se az iskolai nem volt rendben. A szülei szörnyen bántak vele, s mikor erre rájöttem, el sem tudtam képzelni, hogy tudott az iskolába mosolyogni s úgy tenni, mintha otthon nem a pokol várná...haza.

Először, mikor megtudtam az igazat, nem voltam képes vele mit kezdeni. Sok volt, nagyon sok. Aztán rádöbbentem, hogy mennyire nagy szüksége volt ennek a lánynak a szeretetre. Elhatároztam hát, hogy ezt megadom neki, úgy ahogy tőlem csak telt - mint barát. Mindig vele akartam maradni, s igazi lelki társra találtam benne. Akkor nőttem fel, azt hiszem. Ha segítünk másoknak, magunknak segítünk - ebben hiszek. Sokaknak ma már nevetséges amit mondani fogok, de a szeretet tényleg megoldást jelent mindenre. Én szerettem és szeretem ezt a lányt mint embert, saját magam is megtanultam szeretni. Tiszteltem őt, s elkezdtem tisztelni saját magam is. Kinyújtottam felé a kezem, s csak később vettem észre, hogy ezzel együtt nem csak az ő kezét fogták, hanem az enyémet is.

Tehát. A lány családi élete szörnyű volt, de az iskolában sem volt sokkalta boldogabb. Eleinte nem tűnt fel, mert talán nem is akartam meglátni, hogy mennyire elutasítóan sőt ellenségesen bántak vele. De ahogy közel kerültünk egymáshoz, minden világossá vált. Onnantól átláttam a dolgokat, amik egyre rosszabbak lettek. Először nem tettek semmit, de aztán a verbális bántalmazás minden formáját alkalmazták rajta - mikor nem voltam ott -, közös erővel alázták meg, ő pedig annyira össze volt törve lelkileg, hogy tiltakozni sem volt képes.

A tanárok pedig részt vettek ebben.

Nem csak, hogy szemet hunytak felette, de teljes erővel részt vettek benne és élvezték is.

Egy alkalomra tisztán emlékszem. Ő volt a hetes s jelentett osztályfőnöki órán, mikor az egyik nagyarcú gyerek hátul, valahol a terem végében nem bírt magával - tudjátok, benne volt a rosszfiúvér. Hajaj.

Nos a tanár ekkor hirtelen kitalálta, hogy a barátnőmet fogja a fiú mellé ültetni, hogy elválassza a rosszfiúnkat a haverjától. Ekkor mindenki felnevetett s valahonnan tök véletlenül megjegyzések és papírgalacsinok repültek a barátnőm felé. Szörnyen megalázó volt.

A tanár a többiekkel nevetett, s még valami kétértelmű is elhagyta a száját.

A barátnőm csendesen mosolygott, de tudom, hogy lelkileg ismét megtört egy kicsit.

Én megszólaltam: "Milyen gerinctelenek vagyok."

A tanárom rám nézett - ugyais az első padban ültem, s hallott engem -, de nem változott semmi. Rendezte a vonásait, mintha észrevette volna, hogy ezt talán nem kellett volna, de a kis mosoly ott maradt az arcán. Soha nem fogom elfelejteni, mert velem is történtek ilyenek azelőtt.

Ebben az osztályban engem soha nem bántottak, s emiatt a lány miatt annyira összeszedtem magam, hogy nem is engedtem volna soha többé. De ez magadtól nehéz dolog, ha nem lett volna ez a lány, talán én maradtam volna az áldozat, ma pedig semmire sem lennék képes magamtól. Ezek nagyon súlyos nyomot hagynak az emberben, én magam is emlékszem minden egyes estre, ami velem esett meg, s hálát kell adnom az égnek s a szerencsémnek, hogy a matektanárom megbuktatott. Nem bírtam volna ki, hogyha tovább el kellett volna viselnem a dolgot. Ki tudja hol lennék most.

Tehát, folytatva a dolgot, a saját történetemet, a dolgok a matektanárommal rosszabbak lettek, ismét bukásra álltam, a félév pedig közeledett. Egyre jobban éreztem a nyomást, s bár már sokkal erősebbnek és talpraesettebbnek éreztem magam, ismét elkezdtem félni. Nem akartam csalódást okozni a szüleimnek, nem akartam ismét terror alanya lenni, nem akartam magamban sem csalódni, hisz azt hittem már rég megerősödtem! Azt hittem, hogy engem már nem hat meg a dolog, "buktasson csak meg, ha akar" - gondoltam én.

De aztán félév előtt megtudtam, hogy a volt osztályfőnököm átveszi az osztályom angol részét, tehát ismét ő tanított volna. Hirtelen zokogásban törtem ki, eszembe jutott, ahogy órákig alázott, ahogy elérte, hogy mindenki rajtam nevessen, ahogy részt vett a bántalmazásomban. Nem bírtam, ismét sírva mentem haza, majd mikor ismét húzták a szájukat a szüleim, már nem könyörögtem. Kijelentettem, hogy át akarok iratkozni XY iskolába, végül pedig - mivel tényleg zokogtam -, anyukám megenyhült és azt mondta, hogy ő nem bánja a dolgot, csak ne legyen semmi bajom. Így lett.

Így ért véget az a pokol, amit nem kívánok senkinek.

Egyetlen dolgot sajnálok csak, hogy a bartánőmet magam mögött kellett hagynom. Ő ott maradt, s nagyon sokszor rettegtem, hogy tettek vele valamit. Ő persze elmesélt mindent, s úgy tűnt ő is megerősödött kicsit. Gyakran láttuk egymást, s a mai napig nagyon-nagyon fontosak vagyunk egymás számára. Tűzbe tenném érte a kezem.

Az új iskolában, láss csodát, nem telt el fél év s középfokú nyelvvizsgát tettem le angolból, úgy, hogy mindössze heti három órám volt, németből pedig 8-9. Évfolyamelső lettem, mindenki meglepetten nézte a másik iskolából hozott bizonyítványomat, s értetlenül pislogtak egymásra.

Az osztályfőnököm egy nagyon fontos ember lett számomra, felnéztem rá mint emberre is, s bár ő nem tud róla, de miatta lettem az, aki. Nagyon hálás vagyok, amiért mellém állt, amiért azt érezhettem, hogy én is ember vagyok és képes vagyok valamit letenni az asztalra. Ha ez nem történik meg, én pedig ismét azzal két tanárral találtam volna szembe magam, soha nem érettségizek le, s talán nem is élnék. Nem viccelek, ilyennel soha nem viccelnék. De az első két évemben úgy tönkretettek, hogy azt éreztem, hogy egy senki vagyok, hogy nincs értelme az életemnek. Egy cseppnyi sincs, hogy az se érdekelne senkit, ha meghalok. A szüleimnek csalódást okoztam, láttam rajtuk, hogy tehetetlennek érzik magukat, hogy nem tudnak megérteni s magukat okolják, hátha valamit elrontottak. Depressziós voltam, a társaim miatt önértékelési problémáim lettek, undorítónak találtam magam ha tükörbe néztem. Ha valakit sokáig disznónak hívnak, annak is érzi magát, s annak is látja. Komoly beteg lettem, majdnem odaveszejtettem saját magam. Ezt kaptam én attól az elit iskolától, s az elit tanulóitól, kikért mindenki odavolt, kiket az újságokban kitüntettek, kikről cikkek születtek. Ennyit, semmi többet.

Aztán minden megváltozott. A hülyegyerekből aki bugdácsolt, évfolyamelső lett, olyan valaki, aki hirtelen nem is tudott mit kezdeni a szeretettel, amit a tanároktól és a diákoktól kapott. Azt sem tudtam, milyen ha bíztatnak! Utoljára még az első gimis osztályom irodalomtanárától kaptam olyat, de mivel szülési szabadságra ment, hamar meg kellett válnom tőle is.

Egyedül a matematika okozott még mindig problémát, de mint kiderült dyscalculiában szenvedek, tehát problémám van a számokkal. Ezen belül is egy egész érdekes problémával küzdök, de az most nem is érdekes. A lényeg az, hogy soha, senki nem vette észre mi okozza a bajt, egyszerűen hülyének hívtak és megaláztak. Ennyi volt a tanáraim reakciója, ahelyett, hogy foglalkoztak volna velem, amit nagyon is igényeltem volna. Soha többé nem akarom látni egyiküket sem, s legszívesebben a sírjukra köpnék, ha le tudnék süllyedni arra a szintre, ahol az ő torz lelkük van. De nem, soha nem akarok olyan lenni mint ők.

Nem tűrom a kiközösítést és a bántalmazást, s ha ilyet látok, azonnal az ember segítségére sietek. Én pedig soha többé nem fogom engedni, hogy engem bárki bántson.

Nagyon nehezen gyógyultam meg a különféle sérülésekből, amiket ott szereztem, mert kemény volt. Vicces, de majdnem engem is olyan torzzá tettek, mint amilyenek ők maguk is voltak. Szerencsére nem sikerült.

Nekem ez már nem szomorú. Az életem része volt, s szerencsére el tudtam menekülni előle. Belegondolva ez is nagy szerepet játszott abba, hogy ma olyan vagyok, amilyen. Értelme nincs se titkolni, se elfelejteni. Megtörtént, de szerencsémre jól jöttem ki belőle.

Így, mondjuk hogy "felnőttként", már nincs okom megmásítani a dolgokat, nincs okom még rosszabb színben feltüntetni ezeket az embereket. Már nem bánt a dolog, mert nem igazán az én hibám volt ami történt, s bizonyos szinten hálás is vagyok nekik, mert erősebbé tettek. Az iskolai éveim nem akarom visszakapni, nem akarok visszamenni, mert cseppet sem élveztem őket, kivéve az utolsó másfél évem. Az örökké visszajátszanám, ha lehetne. A ballagáson úgy sírtam, mintha éppen a lábaimat vágták volna le. Az az előtti hetet végigsírtam, magát a nagy napot is, és akárhányszor visszalátogattam, a hazafelé vezető utat is. Életem legszebb másfél éve volt, s még mindig várom, hogy azt az érzés valahol újra érezhessem. Mikor mindenki megbecsül, mindenki szeret s élvezettel végzed a feladatod. Imádtam iskolába járni, vidáman keltem - oké, a töridogák előtt nem, de értitek -, s volt, hogy haza se akartam jönni s a barátaimmal töltöttem az egész délutánt is. Ez mentett meg, ettől éreztem magam ismét embernek, annak, aminek a régi iskolámban soha.

Az egyetlen szomorú a dologban, hogy bárkinek is mesélem el, soha egy ember sem lepődik meg.