A csendesen megfagyott emlékek,
A titkos jegyzetek, melyek a lelkemben nyugszanak,
Az elhalványult darabkák,
Az egymás mellett elsétáló emberek nyomai,
Mind a múlt emlékei.
Ezen a megüresedett helyen, az én ürességemben, a megfárad szívemben.
Hallom a hangod egy távoli emléken keresztül,
Ez ébreszt fel álmomból, magával ragad. Hagyj elmenni!
Hallom a hallod egy felbukkanó emléken keresztül,
Ahogy eltávolodtál, majd elmentél.
Hagyj, hadd távolodjak el ettől a szívemben rejlő emléktől.
Az emlékek, oh,
Bár a falevelek egyesével lehullanak,
De az emlékek olyan tiszták, mintha csak tegnap történek volna,
Mintha csak ismerős dallamok lennének.
Ha ismét engem szólítasz, felrémlik előttem egy homályos emlék,
Te pedig újra beragyogod azt.
Ok nélkül halványultak el
Az ígéreteink azokon a kimerítő napokon,
De a darabkák, mik a szívembe vésték magukat (megfakulnak),
Már az elmúlt emlékeink.
Ezen az üres helyen, az ürességemben, a megfárad szívemben.
Hallom a hangod egy távoli emléken keresztül,
Ez ébreszt fel álmomból, magával ragad. Hagyj elmenni!
Hallom a hallod egy felbukkanó emléken keresztül,
Ahogy eltávolodtál, majd elmentél.
Hagyj, hadd távolodjak el ettől a szívemben rejlő emléktől.
Visszaemlékszel rám, felidézel,
Elkerülsz, eltávolodsz.
Meg fogsz vigasztalni, vagy csak sajnálatot érzel?
Nézz egyenest a távolba, még lélegeznem is nehéz, mindez túlságosan elsöprő.
Tényleg önmagam vagyok, de a számok fel-fel ugranak, pedig önmagam vagyok.
Az emberek nem látják a fontos dolgokat,
A lemondás keveredik a sóhajokkal,
Most fogok megállni.
Hallom a hangod,
Látom a mosolyod, ez ébreszt fel álmomból,
Ez vezet arra a helyre. (Engedj el!)
Hallom, ahogy a hangod engem szólít,
Érezlek, mintha csak tegnap álltál volna előttem,
Akár a földgolyó, körülöttem forogsz,
hagyjuk el végre az emlékeink világát,
Az emlékeket, mik soha nem tűntek el,
Örökké a fiatal szívembe vésődtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése