Az árnyékod után kutatva figyelem a magam mögött hagyott tájat.
Csak békére vágytunk, mégis megsebeztük egymást.
A jeges magány ege felénk emelkedik, miközben a virágok szirmai hullanak.
Tudtam, hogy nem kellene, mégis itt maradtam.
A szelíd, hófehér fény, akár az apró virágok, eltűnik a kezeim közül.
Az éjszakán, mikor a hó énekel,
Rád gondolok.
Az emlékek, melyek vakítóan fénylenek,
Megfestik a magányom.
A múlt darabkái alakítják a jelenünket,
Csak, hogy elmondhassuk, hogy a fájó sebeink, melyek nem gyógyulnak be, nem csupán hibák voltak.
Most különböző égboltra tekintünk fel,
De tudom, képesek vagyunk átlépni az akadályokat.
Azok az emlékek, melyeket újra átélek,
Visszahoznak téged...
Ez a pillanat örökké megmarad az emlékeimben...
Így nem lesz olyan fájdalmas a vágyakozás az idő után, mely már nem térhet vissza.
A körhinta mely a világot ringatja,
A magány homokján imbolyog.
Még ha el is hervadok, mint egy virág,
Emlékezni fogok rád, érezni foglak...
Még ha az évszakok váltakoznak is,
Te vagy a levegő a mellkasomban.
Az éjeken, mikor a hó énekbe kezd,
Rád gondolok.
Ebben a fagyos szobában vágyakozom az elképzelt jövő után...
Reménnyel telve, de egyedül élek majd tovább.
Sziasztok! :) Mielőtt belekezdenék a bejegyzésbe, elmondanám, hogy ez nem mindenkinek fog tetszeni. Ha érzékenyen érint titeket ...
Miért utálom a BTS-t? Ez nagyon érdekes kérdés, amit már vagy százszor felvetettek nekem. Eddig nem igazán óhajtottam válaszolni, de m...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése