Magány áztatta vérvörös kacaj,
A csendesen csepegő őrületben...
Tisztátalan szemek, mik soha nem alszanak,
Már nem láthatják a holnapot.
Az ideálok úsznak a felszínen...
Majd sikoltozva a mélybe süllyednek.
Mit keresel azzal a szomorú arccal?
Az emlékek, melyek nem érnek el hozzád...
Melyeket egyesével darabokra szaggattak...
Vörös foltok a fehér falakon.
A testhőmérsékleted lassan elhalványul.
Továbbra is engem nézel...pislogás nélkül.
Csak a veszteség halvány érzése maradt...
Még csak kétségbeesett sem voltál.
Úgy tűnik, ezt a módját választottad,
Hogy elfeledd az átélt fájdalmat, és a könnyeket.
Miért nézel rám ilyen szomorú arccal?
Feléd nyújtom a kezem...
Az emlékek, melyeket egyesével darabokra szaggattak...
Cél nélkül kezdtek csorogni.
Hibás voltam?
Ne nézz rám ilyen fájdalmas tekintettel!
Tanítsd meg...
Hol van az igazság...
Had halljam a szívverésed...
Egyedül voltam, de jó volt...még ha minden csak hazugság is volt.
Figyelj rám, ki gyenge vagyok..
Ki nem szeretne látni semmit...
A fagyott arcod szörnyen hideg.
Már nincs szükséged levegőre.
Úgy döntöttem, hogy a magányt választom...
De akkor miért hullanak a könnyeim?
Nem mosolygok az emlékekben sem...
melyek lassan, egyesével tűnnek el.
Pont mint ez...
Te, és én örök magányra ítéltettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése