Manami's life

Hiányzol... annyira nagyon...
Mit kellene most mondanom? Érdekel egyáltalán? Valószínűleg igen... még, ha nem is mondod.

Kell, hogy velem légy... Néha csak fekszem a sötétben, és úgy érzem, zuhanok... Aztán kinyújtom a kezem, és görcsösen kapkodok a tiéd után, mely egyre halványabbnak tűnik. Emlékszem még a hangodra, az arcodra, a kezed melegére. A vállaidra, mikre a fejem hajtottam.
Téged is bánt a távolság, mi egyre nagyobb lesz köztünk? Minden nappal... minden egyes nappal messzebbre sodródsz tőlem. Alakod néha feltűnik a szemeim előtt, de mint egy rémkép, ki számon kéri a tetteim. Félek, nagyot csalódnál, ha most látnál... kereslek, kereslek...de nem téged talállak, csak egy új, sokkal erősebb valakit. Azt hiszem igazam volt, mikor arra gondoltam, jobb lesz neked nélkülem.
Most már képes vagy egyedül is boldogulni, nincs miért hozzám fordulnod. És bár fáj, de tudom, neked így jó, tehát kénytelen vagyok elfogadni ezt.
Tagadhatjuk, de attól még semmi sem változik. Nem gondoltam volna, hogy ezt én mondom majd ki először... de eszméletlenül hiányzol... Annyira szeretném, hogy mellettem légy, felpofozz, és kiabálj velem, míg fel nem ébredek ebből a bénultságból. Folyamatosan ismétlem a hibáimat, újraélem a szép napokat, ezekkel kelek, és fekszem... Szívesen kóborlok Ott, a téren, mi szintén lassan csak egy kedves emlékké fakul.
Hiába győzködjük magunkat, hogy minden rendben van... nincs rendben semmi. Olyat adtam neked, amit soha nem kaphatok vissza, és én is őrzöm amit tőled kaptam. Fogalmad sincs róla, hogy miről beszélek, ugye? Talán jobb is, higgy nekem.
Minden távol töltött perccel gyűlnek az emlékek, a kedves, vagy akár a fájdalmas pillanatok, amiken nem osztozunk. Ezek pedig örökké kettőnk között feszülnek majd.
Emlékszem a félelmeidre, mik velem kapcsolatosak voltak... hát, volt mi igazzá lett, volt ami soha nem lesz az. Tudom, egy hely mindig neked lesz fenntartva mellettem... Ott bármikor helyet foglalhatsz. Az a kis szoba...egy nyöszörgő ággyal, fehér fallal, apró ablakkal, melynek párkánya most nedves a sok párától, és esőtől. Mikor felülök oda, a ruhám is foltos lesz, rég nem nyitottam már ki... beporosodott, talán rozsdás is kicsit. De tudom, kinn állsz valahol, és befelé figyelsz, és nekem ez elég kell, hogy legyen.
Amíg visszatükröződik a mosolyod az üvegről... néha összemosódni látom az enyémmel.
Olyankor csak egy dologra tudok gondolni: bennem élsz, vagy az aki voltál.