Már meg sem tudom számolni az éjjeket, Miken azt kívántam, hogy bár el se jönne a holnap. Elvesztettem az ámaim, a szerelmem... Az eső hasította a bőrömet. Sírok...sírok...sírok...
Mit kéne tennem, hogy úgy élhessek, ahogy vagyok? Hogy ne kelljen megjátszanom magam? Nem tudok hinni önmagamban... De akkor miben kéne hinnem? A válasz olyan közel van, hogy meg sem látom.
Fekete könnyeket hullatok. Nincs semmim... Olyan elkeseredett vagyok, hogy szavakba sem tudom önteni. Az egész testem fájdalom uralja... Nem bírom már egyedül...
Az éjszakán, mikor belefáradtam a könnyekbe, És abba, hogy egy arcot fessek önmagamnak... Már nem találtam az igazi arcom. Nem lenne szabad elrejtenem a gyengeségem, miközben mosolyt erőltetek az arcomra...
Talán...az a legnehezebb dolog a világon, hogy álarcok nélkül éljünk? Ha lett volna valamim tőled... Szeretnék valami megfoghatatlan dolgot. Nincs többé szükségem olyan dolgokra, mik könnyedén összetörnek.
Még ha fekete könnyeket is hullatok, és sikoltok... A holnap el fog jönni, agy új, ismeretlen arccal. Nekem pedig ismét szembe kell nézem ugyanazzal a fájdalommal. Ha ezek a napok tovább folytatódnak... Szeretnék elmenekülni messze... Még ha tisztában is vagyok vele, hogy ez önző...
Fekete könnyeket hullatok. Nincs semmim... Olyan elkeseredett vagyok, hogy szavakba sem tudom önteni. Az egész testem fájdalom uralja...
Még ha fekete könnyeket is hullatok, és sikoltok... A holnap el fog jönni, agy új, ismeretlen arccal. Nekem pedig ismét szembe kell nézem ugyanazzal a fájdalommal. Ha ezek a napok tovább folytatódnak... Szeretnék elmenekülni messze... Még ha tisztában is vagyok vele, hogy ez önző...
Sziasztok! :) Mielőtt belekezdenék a bejegyzésbe, elmondanám, hogy ez nem mindenkinek fog tetszeni. Ha érzékenyen érint titeket ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése