쉿! 쉿! 쉿!

Sziasztok! Igen, még mindig itt vagyok. Ez nem kicsit lehet furcsa számotokra a nevetségesen szánalmas kirohanásom után. Azt hiszem, tartozok némi magyarázattal emiatt. 

Először is. Nagyon-nagyon kiborultam aznap, mikor beérkezett a címemre 3 darab levél (ebből kettő ugyanaz volt, de gondolom, nehogy véletlenül ne kapjam meg, elküldték kétszer is), amik nos, szörnyű kívánságokkal voltak tele, meg némi becsmérléssel, csak hogy vidámabb legyen a hangulat. 

Nem tudom, hányszor említettem már, de enyhe (már ha létezik ilyen fogalom) diszlexiával küzdök. Ez néha zavart okoz, így pihennem kell írás közben, hogy észrevegyem az elgépelt hibáimat. Nem nagy dolog egyébként, sokkal rosszabb volt kisebb koromban, mára már nem okoz szinte gondot sem, de néha igen feltűnő. Mind a videóimban, mind a blogbejegyzéseimben, elég gyakran írok el dolgokat, amiket a fejemben teljesen helyesnek vélek, és furcsa mód annak is látok (Egyébként a számokkal is így vagyok, ami miatt egész iskolás koromban megszégyenítettek, még a tanárok is! Nem szép dolog ám ez, ti soha ne tegyetek ilyet, ha pedig látjátok, segítsetek az illetőn!) A suliban sokszor a legrosszabb rémálmom volt, mikor hangosan kellett olvasni, emiatt nem is tettem, áh, még mindig rémálmodok azzal az elsős nappal, mikor a tanár engem szólított fel, én pedig jeleztem neki, hogy hát... bocsánat, de nem tudom elolvasni a mondatot (egy kifejezett szó miatt), ő pedig ordítani kezdett, mekkora idióta vagyok. Szép, mi? Nos, már többször megkaptam ezt - igaz a kommenteket nagy része kitörtlésre kerül, nem szívesen nézegetem őket, azt hiszem érthető okokból. No de az egyik levélben erre is kitért a kedves küldő, ami nos, nem esett jól (és nem is ilyen, hm, szépen volt megfogalmazva). Gyerekek, ilyesmivel bántani valakit, nem szép dolog, ezen nem lehet változtatni, ilyen az agyam, valami elcsesződött benne és kész. Általában el sem mondom senkinek, de gondoltam itt "otthon vagyok". 

Másrészt. Az még talán oké is, hogy én kurvának számítok, de az anyám? Ezt miért? Hogy meri bárki? Tán csak nem magukból indultak ki ezek az emberek? Nem mondom ezt, de őszintén megvallva, gondoltam rá - gonosz vagyok, mi? Az én szüleim a legjobb emberek a földön, ezt garantálom nektek, így nagyon nem szeretném, ha még egy ilyen dolgot meglátnék. Mindezek mellett, édesanyám egészsége, nos, nem a legjobb, így ez tényleg nagyot ütött - talán a legnagyobbat. Neki rosszat kívánni nagyon-nagyon durva dolog! Térjetek már észhez! Mindezt azért, mert nem egyezik a véleményem a Tiétekkel? Mondjuk... kíváncsi lennék, hogy élőben is ilyen nagy lenne-e a szátok! Komolyan így beszéltek mindenkivel? Csak mert az oppátok nem a kedvencem, vagy mert nem gyűlölöm a cégét? (Ez is szerepelt a levélben.) Szomorú, hogy ilyeneket vagytok képesek leírni - a többit ők majd tudják. 

Hogy miért is reagáltam ilyen hevesen? Nagyon-nagyon sok dolog történt az elmúlt hónapban. Sőt, ez nem is elég erős kifejezés. Elveszítettem a munkámat - "rokon kislánynak kellett az állás". Fogalmam sem volt, hogy fogom eltartani magam, Az egyetemen majdnem átkerültem fizetősre, megjegyzem, önhibámon kívül. Édesanyám egészsége sincs rendben (ugye velük élek, szóval az első két tényező őket is befolyásolja, főképp a pénz dolog.) És aznap, mikor ezeket a leveleket megkaptam + végül az utolsó kommentet, melyben valaki (aki több mint valószínű, hogy az egyik levél szerzője) kifejezte, mennyire nem megfelelő a blog - hm, talán pár perccel előtte hívtak az egyetemről, hogy oké, a kérvényem se jó, szóval gyorsan csináljak valamit (a fizetős csúszás ellen, aminek oka a Koreába való kiutazásom + a munkavállalásom, ami ellen nyilván nem tehettem semmit), mikor már hazautaztam Pestről. Hát, elkapott még az agyfosás is. Gondoltam magamban, oké, szarban vagyok és még ez is? Tényleg? Minek csinálom akkor, ha mindig megkapom ezt? (Mert ez igaz egyébként.) Mire jó ez nekem? Nagyon-nagyon ideges lettem, bár, mondjuk inkább megbántott a dolog. Nem is gondolkodtam igazán, amit már bánok, nagyon.

Az iskola ügye megoldódott - úgy tűnik -, a munka is - azt hiszem. Kicsit megnyugodtam, és hála a kommenteknek, meg a barátok "fejbeverésének", már máshogy látom a dolgot. Nem vagyok normális néha, de tényleg. Őszintén sajnálom a gyerekes viselkedésem, már bánom, nem is kicsit. Miért tenném azt, amire ezek a szerencsétlen, szánalmas kis gonosz lények kérnek engem? Hát hülye vagyok én?! Az voltam, tényleg. Sajnálom.

Így utolsóként megjegyezném, hogy na igen, soha nem tudjuk, hogy mások életében mi folyik, így mindig vigyázzunk arra, hogy mit mondunk, sejtelmünk sem lehet, hogy mi éri őket fájdalmasan!

Köszönöm szépen a kommenteket és a bíztatást, ha nem lettek volna, most tuti még mindig kiakadva ülnék az ágyamon. Néha... néha tényleg szánalmas vagyok, még akkor is, ha szeretem azt hinni, hogy nem. :D

Ó, és kérek mindenkit, hogy ha engem még szidni is támad kedve, az előadókat és kifejezetten kérem, hogy a rokonaimat hanyagolja! Köszönöm! :)