MC Mong & GARY & HYORIN ~ BROKEN FAN [고장난 선풍기] | [Miss Me or Diss Me]

A törött ventilátor, mely még próbálkozik, de már rég nem működik,
A második kamaszkor, mikor az ember felnőtté válik...
Mára hozzászoktam a fájdalomhoz,
A könnyek a barátaim, mélyen beitták magukat a csontjaimba.

A bátorságom rég elfogyott,
Már 36 múltam, hogy viselkedhetnék nagymenőként?
Dongseng, figyelj jól,
Én, a hyoung, olyan vagyok, mint egy törött ventilátor,
Mi még próbálkozik, de már rég nem működik.


Ma különösen hidegen s erősen fúj a szél,
Továbbra is távol tartom magam az emberektől,
Folyton visszafelé pillantok, ideges szívvel,
Gyűlölöm a félelmet, melyhez lassan hozzászoktam.

Minden alkalommal ugyanaz a rémálom kísért,
A korom hibáztatom, s irracionálisan viselkedek,
Már látok többé,
Akár egy zongora az óceán tetején.

A szél kegyetlenül süvít az őszi égbolton,
Olyan keservesen zokogtam, hogy elárasztottam könnyeimmel az eget,
Még ha egy napig is élek,
Érted szeretném tenni, így nem bánnék semmit.

Szél, kérlek ragadd el a törött darabjaim,
Míg az ismerős fájdalom újra el nem ér,
Mielőtt felfognám, ismét eltűnhet minden,
Messze, nagyon messze.

Az ég barátokká szeretné tenni a Napot, a Holdat, a csillagokat és a felhőket,
Én pedig a földet, az embereket s az álmokat.
Néha látok, néha nem,
Mint a ruhák, miket néha viselek, néha pedig félredobok,
Csak várok tovább.
Annyi mindent szeretnék, mégsem lehet,
Egy szívdobogtató életet, egy gyönyörű menyasszonyt.
Ez félig aggodalom, félig várakozás,
Senki sincs mellettem, de rendben vagyok.

Hiányzol, hiányzol...
Az ég is ezt tükrözi,
Hiányzol, hiányzol...
Az álmaim árnyékokká váltak,
Hiányzol, hiányzol...
Az ajkaid engem szólítottak,
De nem voltam képes látni már semmit
Olyan vagyok, mint egy zongora a tenger tetején.

A szél kegyetlenül süvít az őszi égbolton,
Olyan keservesen zokogtam, hogy elárasztottam könnyeimmel az eget,
Még ha egy napig is élek,
Érted szeretném tenni, így nem bánnék semmit.

Szél, kérlek ragadd el a törött darabjaim,
Míg az ismerős fájdalom újra el nem ér,
Mielőtt felfognám, ismét eltűnhet minden,
Messze, nagyon messze.

Ma különösen hidegen s erősen fúj a szél,
Továbbra is távol tartom magam az emberektől,
Folyton visszafelé pillantok, ideges szívvel,
Gyűlölöm a félelmet, melyhez lassan hozzászoktam.

Minden alkalommal ugyanaz a rémálom kísért,
A korom hibáztatom, s irracionálisan viselkedek,
Olyan vagyok, mint egy törött ventilátor, mi még próbálkozik, de már rég nem működik.

A szél kegyetlenül süvít az őszi égbolton,
Olyan keservesen zokogtam, hogy elárasztottam könnyeimmel az eget,
Még ha egy napig is élek,
Érted szeretném tenni, így nem bánnék semmit.

Szél, kérlek ragadd el a törött darabjaim,
Míg az ismerős fájdalom újra el nem ér,
Mielőtt felfognám, ismét eltűnhet minden,
Messze, nagyon messze.