Hát, ahogy írtam is, régi, nagyon régi álmom volt, hogy megtanulhassak oroszul és tervezgettem is, hogy felveszem az órát, amint lesz szabad hely.
Nos, amint begépeltem a bejegyzést, gyorsan ellenőriztem, hogy hátha szerencsém lesz, s felszabadult egy hely...
Na akkor megpillantottam, hogy nem csak, egy, de rögtön 5 (!) fő adta le az órát! Ekkor első pillantásra nem hittem a szememnek, hiszen tárgyfelvételkor ez az óra pillanatok alatt betelt! Hát nekem azon nyomban levakarhatatlan mosoly szökött az arcomra, s kolibriszárny gyorsaságra kapcsolt a szívem....
... s nagy lelkesen fel is vettem az! Hogy én mennyire örültem, azt el sem tudom mondani. Tényleg nagyon tetszik a nyelv - talán már kicsinek is ennyire bolondultam volna a keleti dolgokért ?- és már olyan régóta vágyakoztam utána, hogy majd felrobbant a mellkasom. Itthon pattogtam, s rohantam elújságolni anyunak, hogy mégis mi történt, kérdezgettem, hogy mennyire lesz nehéz, s mi lesz, amivel akadhat gondom.
Nagyon izgatott voltam...
...s még a barátaimnak is az agyára mentem a sok örvendezéssel.
Vasárnap lévén szépen visszazötyögtem Pestre, majd repdesve szálltam be a kollégiumi kaszárnyába, hogy a szobatársaimmal -kiket imádok, nagyon édesek - is közöljem a világrengető hírt, miszerint Mana-chan oroszt fog tanulni!
Az izgalom nem hagyott alább, ráadásul egyetlen egyet kellett aludnom, ami csak még jobbá tette a várakozást.
Ééééééés, véégre, végre, végre eljött a nagy nap!
Végigültem a délelőttömet, majd egy gyors ebéd után meg is érkeztem a terem elé, ahol reszketni kezdett a térdem. Ezt ugyan nem tudtam mire vélni, de nem is gondolkoztam sokat, benyitottam, s nagy hévvel tettem fel a kérdést :
Ez a kezdő orosz osztály?
Egy aranyos lány felelt is, hogy igen, ez az. Hát bementem, majd helyet foglaltam, s ha már annyira kedvesnek tűnt ez a lány, megkérdeztem, hogy mit csináltak addig (egyetlen órát tartottak előtte, tehát nem maradhattam le sokmindenről). Ő annyit felelt, hogy semmi különöset, a tanár kiadta, hogy melyik könyvet kell megvenni, s ilyen alap infókat beszéltek meg, valamit a betűk egy részét vették.
Hát nagyon boldog voltam, hisz a betűket ismerem, meg azért valamennyit tudok már, megmaradt valamennyi tudás a sok kudarcba fulladt próbálkozás után. Hát, végül a lány mellé költöztem, s egy kis csevej után megérkezett mindenki, a tanár is.
Na, abban a szent pillanatban, hogy belépett a terembe, oroszul beszélt, s semmit sem értettem, a köszönésen kívül. Aztán mikor lepakolt az asztalra, mondott valamit - s mivel a diáktársaim felálltak, arra következtettem, hogy az "álljatok fel" kijelentés hagyhatta el a száját. Követtem hát a többieket.
A tanár elővett egy kedves kis labdát, majd nekünk ezt kellett egymásnak dobálni, s megkérdezni, hogy "mi a neved" majd aki elkapta a labdát, az felelt, s így tovább. Ezzel még nem is volt gondom, mert értettem, s felelni is tudtam - úgy mondom, mintha ez hatalmas teljesítmény lenne - , de ezután egyéb nyalánkság következett, a "hogy vagy". Ezt már annyira nem ment, mivel a táblára írta fel, nekem pedig lövetem sincs a folyóírásról, s kissé ehm, nehéz volt leolvasni a szavakat. De rendben, hallás után ismételtem őket, és senkinek sem tűnt fel, hol holt hülye vagyok, és már a második feladatot sem tudom megoldani.
Mikor végre leültünk, úgy gondoltam, hogy ezt ügyesen átvészeltem, s akkor rajta, tanuljunk valamit!
Itt következett be az a fordulópont, amire cseppet sem számítottam.
A tanár folyamatosan oroszul beszélt, s lassan leesett, hogy a csoport 90 százaléka már tanult oroszul, s talán öten vagyunk, akik full kezdők.
Fél óráig ültem meredten, s hallgattam, ahogy a diákok s a tanár beszélgetnek, feladatokat oldanak meg, míg én azon gondolkoztam, körbe-körbe pillantva, hogy most akkor a kezdő csoportban ülök-e vagy a haladóban, esetleg a középfokra készülőben?
De azért igyekeztem figyelni, ami tagadhatatlanul nehézkes, ha az ember egy kukkot sem ért a tanára szavaiból.
Nos, miután ez a kis - és felettébb zavarba ejtő - közjáték lezajlott, olvasási feladat következett. Itt megjegyezném, előző órán NEM vették végig a betűket. A nyomtatottakat SEM. Akkor mégis...hogyan? No, annyi előnyöm volt, hogy a nyomtatott betűkészletet ismertem, s ahogy sorban haladtunk, kiszámoltam, h melyik szó vagy mondat fog nekem jutni, s kisilabizáltam, mikor véletlenül nem jutott eszembe valamelyik...
De volt aki nem tudta ezt megtenni, s a tanár, legnagyobb meglepetésemre, teljesen idegesen olvasta fel szerencsétlen áldozat helyett, majd tett valami megjegyzést OROSZUL, ami, akárhogy is nézem, nem tűnt valami kedvesnek - az pedig, hogy az oroszul értők nevetése követte, szintén erre engedett következtetni.
Ekkor odafordultam a mellettem ülő lányhoz - ki szintén kezdő volt -, s kérdőn pillantottam rá, de választ nem leltem, mert pont olyan értetlenség ült az ő tekintetében is, mint a sajátomban.
Ezek után pedig, vettük a betűk megmaradt részét, és még így sem értünk a végére, s emiatt is éreztem az egész helyzetet, hogy is mondjam...nem nevetségesnek, mert akkor semmi vicceset sem találtam a helyzetben, hanem...megrökönyítőnek (már ha létezik ilyen szó).
Nos, amint meghallgattunk pár magnós feladatot - amiből kb semmit sem fogtam fel -, tovább is léptünk, majd olvasás s fordítás következett. No itt már teljesen elveszítettem a fonalat. De nem értem, hogy lehetek olyan buta, hogy életem első orosz óráján nem bírom lefordítani, hogy "nyugdíjas" s "a papagáj mondotta volt", " a krokodil sétált az utcán és dohányzott" - szégyen vagyok...*érezzétek a plafonszakajtó iróniát*
Tehát, természetes okoknál fogva képtelen voltam lefordítani a feladatot - oh bocsánat, a kompót szót felismertem, de nem hinném, hogy ezt érdemként tüntethetem fel, tekintve, hogy oroszul is ugyanaz -, s ekkor következett be az amire még ezek után sem számítottam.
A tanár gúnyosan - legalábbis számomra úgy tűnt, mert ekkorra már eleve pocsékul éreztem magam - odafordult a többiekhez, s megszólalt :
" Fordítsuk le a gyengébbek kedvéért..."
Ekkor teljesen megfagytam, s egy teljes percig csak meredtem az oktatóra, aki marha viccesnek érezte azt, amit én életem egyik legmegalázóbb pillanaténk könyveltem el.
Hogy mondhat egy tanár egy ehhez hasonló mondatot? Hogy jelentheti ki azt, hogy én, vagy akármelyik társam hülyébbek vagyunk, csak mert Isten bocsá, lévén, hogy nem ismerünk konkrétan egy szót sem, nem tudjuk az említett és azokhoz hasonló kifejezéseket lefordítani?
És egyáltalán...honnan veszi a bátorságot, hogy ismeretlenül ítéljen meg bárkit is? Örülök neki, hogy neki volt lehetősége kinn élni, tanulni, s folyékonyan beszéli a nyelvet, de ennek ellenére sem érzem ostobábbnak magam, még a tanárnál sem.
Ez pedig roppant mód felbosszantott. Én nem vagyok hülye, s ne is merje ezt állítani senki sem, pláne, ha életében először lát, s semmit sem tud rólam. Vagy esetleg számára az lenne a mérvadó, hogy nem tudok oroszul? Hát persze, mit is gondoltam, hiszen ez az általános műveltség részes kitevője! Olyan ostoba vagyok...
És ez még nem minden.
Folytatva a kínosabbnál kínosabb eseményeket, egyszer csak elém lépett a tanár, a táblafilccel, hogy nekem most kérem szépen ki kell mennem, s írom kell, amit ő diktál.
Itt megjegyeztem - már nem túl kedvesen -, hogy nem tudok írni, kezdő mivoltom lévén.
A válasza a következő volt, az ismert, kedves stílusában :
" Valamit ezért csak tudsz..."
Hogy micsoda? Mármint...nem kezdő csoportba jöttem? Azért voltam ott, hogy MEGTANULJAK oroszul, nem pedig, hogy egy középfokú nyelvvizsgát tegyek röpke 4 órányi szenvedés után.
Na mindegy, felálltam, s kivonultam a táblához, de természetesen nem bírtam eleget tenni a kérésének. Így hát tanárúr elővette a jól ismert lágy s oly nagyon kedves stílusát, s mire egy szót sikerült leírnom, azt is letörölte, mert "csúnyán írtam".
Mikor pedig megunta a bénázásom - mert igen, ekkor már én éreztem magam bénának -, édes hangon a helyemre bocsátott.
Ekkor pedig még visszapillantottam rá, s a képzeletemben ez így nézett ki....
...de a valóság talán mégis inkább ehhez hasonló lehetett:
Ezek után pedig csak folytatódott a dolog, s elmondhatom, hogy a gimnáziumi matek órák után ebben a négy órában éreztem magam olyan szinten idiótának, mint még soha. Nevetséges, de ez a tanár még azt is elérte, hogy butának s értéktelennek érezzem magam.
Tényleg nem értem, hogy ilyen emberek, hogy hívhatják magukat tanárnak, s hogy szerezhettek képesítést. Lehetséges, hogy nagyon okos - sőt biztos vagyok benne -, de ahogy mi, kezdők éreztük magunkat, azt nem tudom még így sem visszaadni.
Alig vártam, hogy véget érjen az az óra, amire annyit vártam, ami után áhítoztam. Hulla fáradtnak és megalázottnak éreztem magam, míg a düh s felháborodottság nem uralkodott el rajtam.
Elmeséltem a történteket a szobatársaimnak, akik szintén kiakadtak, hogy mégis hogyan mondhatott olyan dolgokat nekünk, s hogy bánhatott így velünk.
Az egy szép és becsülendő dolog, hogy a többiek megtanulták a nyelvet - bizonyos szinten -, s használni is tudják, de ettől mi még nem vagyunk kevesebbek. Kérem szépen én a angolt leszámítva japánul s koreaiul is tanulok, a 13 év németem mellett, mégis, ez az ember elérte, hogy annyira rosszul érezzem magam, hogy ki sem tudom fejezni.
Nem erre számítottam...komolyan nem.
És nem, nem én értettem félre a dolgokat. Ez egy kezdő csoport, teljesen nulláról indulóknak. Könyörgöm, még a japánt s a koreait is alapoktól kezdjük...
Először felébredt az az énem, mi nem képes feladni. Arra gondoltam, hogy "engem ugyan nem nevezel hülyének, megtanulom az egész könyvet, és a legjobb leszek"...
De aztán...szépen lassan ráébredtem, hogy nem biztos, hogy nekem ez menni fog, ebben a szép tempóban. Szükségem van nekem arra, hogy minden héten porig alázzanak, s hülyének nevezzenek? Tényleg egy számomra semmit-érő órára kelljen a legtöbbet készülnöm, mert a tanár egy szóban letudja a magyarázatot, hisz szerinte - csak mert a legtöbben értenek mindent -, ezek teljesen világos dolgok? Kell ez nekem?
Nem. Nem kell.
Ha annyira akarok, akkor meg fogok tudni tanulni magamtól is. És igen, meg is fogok!
De itt, így, ilyen körülmények között, biztosan nem.
Ha annyira akarok, akkor meg fogok tudni tanulni magamtól is. És igen, meg is fogok!
De itt, így, ilyen körülmények között, biztosan nem.
Vicces, múlt héten azért imádkoztam, hogy felvehessem az órát, most pedig azért, hogy legyen még lehetőségem leadni.
Igen, leadom, ha lehet. Ha nem, akkor sírva megyek minden héten. Remek-remek. Megcsináltam magamnak a bonyodalmat.
Nekem tényleg nincs erre szükségem, találkoztam már eleget ilyen tanárokkal, s köszönöm, elég volt.
Nem szeretem feladni a dolgokat, de most...fel fogom. Van elég dolgom ezen kívül, nem hogy még gyomorgörcs mellett üljem végig az egész órát, mert nem fogom tudni ilyen gyorsan behozni a lemaradásomat...Hisz nyilván továbbra is a haladókhoz fogunk igazodni, én pedig nem vagyok hajlandó minden hibámkor azt hallgatni - ráadásul oroszul -, hogy milyen béna vagyok, te jó ég.
Hát, szorítsatok...
hello
VálaszTörlésNekem is akadt gondom ilyen tanárokkal és elmondhatom hogy tényleg sokszor tudják megalázni a diákokat. A tanulók teljesen ki tudnak készülni idgeileg és komolyan gyomorgörccsel ülnek be az órákra.
nekem eleve nem tetszik a nyelv és nem is akarok megtanulni rajta de ez mindenkinél változó. Ha nincs szükséged rá lépj ki az osztályból mert csak kikészíted magad!!