私の甘い秘密 ~ 내 달콤한 비밀

나는 좋은 길을 가고있어?

Megtörtént, és még mindig nehéz felfogni, hogy ez a valóság.

Igazából annyi minden történt az elmúlt év során, hogy pontosan leírni sem tudom, hogy mit érzek jelen pillanatban.

A hátam mögött tudott időszak szinte lehetetlen ködbe vész, s csak kisebb-nagyobb fordulópontokat tudok felidézni, mintha minden egyes nap s hét teljesen egybefolyna, egy hatalmas, kiolvashatatlan masszát alkotva.

Ám kiemelkedő pillanatok akadnak.

Július 24-e, igen ez volt az a nap, mikor hosszú idő óta először elmozdult a befagyottnak hitt óra mutatója, s megrezdültem én magam is.

Este volt már, s élénken emlékszem, ahogy a 'lányom' kezét fogtam, már hosszú órák óta, idegesen, feszülten, az izgatottságtól felrobbanni készülő mellkassal.

Aztán egyik másodpercben megszólalt a telefonom, s láttam, ahogy felvillant a képernyő. A szabad kezemmel reszketve nyitottam meg az üzenetet, miszerint...

"...elérte a keleti nyelvek és kultúrák... ponthatárát..."

A 'lányom' előbb sikoltott fel mint én, mert egy percig felfogni sem tudtam, hogy mi történt. Megzavarodtam, s kellett egy pillanat, hogy párszor átfussam az üzenetet egyetlen mondatát, akaratlanul is memorizálva a szavakat, melyek igazi változást hoztak az életembe - abba az életbe, mibe lassan kezdtem belenyugodni.

Felsikoltottam, majd majdnem sírva ölelgettük egymást, miközben úgy reszketett a testem, ahogy talán még soha.

Természetesen aki nem ismer s nem ismeri azokat a történéseket, mik befolyásolták a napjaimat, nem igazán tudják átérezni azt az örömöt, amit akkor éreztem.

Én már tényleg kezdtem azt hinni, hogy vége, hogy a szürke hétköznapok magukba fognak szippantani, hogy nekem is olyan felnőttnek kell lennem, aki egy keserű, vágyakozó mosollyal csomagolja be, majd rejti a fiókja mélyére az álmait, miket éjente, néha-néha elhúzva nézeget, s tovább szövöget, csak, hogy még nehezebb legyen visszazárni őket.

Aztán teljesen hirtelen, majdnem a semmiből ott termett az ezernyi lehetőség, a rengeteg, majdnem megszámlálhatatlan útelágazás, az az izgalom, ami után annyi ideje áhítoztam. Akkor azt gondoltam - emlékszem pontosan -, hogy "megérte". Igen, megérte majdnem beletörődni, majdnem feladni, majdnem elhagyni magam. Már ott voltam a küszöbön, s majdnem bezártam magam mögött az ajtót.

Miután felvettek japán szakra, izgatott voltam, mert hé, ez volt az álmom!

De aztán...

... ez elmúlt.


Először ez a furcsa nyugalom megzavart, s nem tudtam mit kezdeni vele. Őszintén megmondva iszonyatosan riasztó gondolat férkőzött a lassan kihűlő izgalom helyébe.

" Jó úton haladok?"

Félelem töltött el, hogy talán túl sokat vártam, s kihalt belőlem az a szenvedély, ami mindaddig hajtott, vagy, mi van, ha csak azért vágyakoztam, mert annyira elérhetetlennek tűnt számomra ez az "álom"?

De most, miután meglátogattam az óráimat, rádöbbentem, hogy nagyot tévedtem.

Iszonyatosan nagyot.

Nem ez volt az álmom, mindez, annak csak a kapuja. Pusztán csak egy esély, amit ha elég elszánt vagyok kihasználhatok, hogy megtaláljam azt, ami valóban az álmom, amiért érdemes felkelni reggelente, ami hajthat előre életem során, ami nem engedi, hogy az én napjaim is olyan szürkék s lelkileg reménytelenek legyenek, mint azoké az embereké, kik körül vesznek.

Nem értenek, én pedig nem értem őket.

Azt mondják, hagyjam abba, mert egy nőnek az anyaság s a család az álma, mert nincs is annál szebb.

Én viszont azt gondolom, hogy anyának lenni nem cél, inkább csak egy jutalom. Szép s csodálatos dolog ez, talán valóban nincs nála értékesebb s édesebb élmény. De a nőknek ugyanúgy vannak álmaik az életben, miket szeretnének elérni, s legtöbbször ezeket adják fel, mert anyákká válnak - vagy szabad akaratukból, vagy a véletlen folytán -, s csak ritkán sikerül ezeket a kisebb vagy nagyobb álmokat valóra váltaniuk.

Nem, nem mondom, hogy ez rossz dolog lenne, mindössze azt, hogy nem nekem való.

Furcsa mód, egy nagyon jó barátom pontosan megfogalmazta azt, hogy miképp is élem én az életem. Úgy mint egy pillangó. Nem akarok semmiféle magasztos költői képpel élni, de belegondolva talán igaza volt. Soha semmit nem tudok igazán komolyan venni, csak lépdelek az úton, keresve valamit, azt a valamit, miről még magam sem tudom, hogy mi lehet.

Mindig csak könnyedén, néha a szélre bízva magam, néha a jószerencsére, miben régebben nem is hittem igazán - pedig így, visszagondolva mindig is mellettem állt, néha történések, néha találkozások s leggyakrabban értékes barátok képében.

Így történhetett az is, hogy most, mint elsőéves egyetemi diák, ülhetek az iskola "padjaiban", arról a világról hallgatva előadásokat, mit annyira szeretek, a rossz és a jó oldalával együtt.

És igen, megnyugodtam.

A téves kétkedés elmúlt, s rádöbbentem, hogy ennek a nagy nyugalomnak mindössze az az oka, hogy nincs miért idegesnek kellene lennem. Ha ez pár évvel ezelőtt történik velem, minden bizonnyal nagyon izgatott, reszkető szívvel álltam volna a nagy épület kapujában, arra várva, hogy mi fog történni, de most, erre képtelen vagyok.

Lényegében még az is szerepet játszik a viselkedésemben - s erre a mai nap folyamán döbbentem rá -, hogy annyira rám nyomta a bélyegét az elmúlt időszak, hogy ép ésszel nehéz felfogni, hogy velem ekkora mértékű jó dolog történhet. Még akkor is, ha ott ülök, miközben japánul s koreaiul beszélnek hozzám.

Másodsorban pedig, mert már nem az a kislány vagyok, aki voltam. Még mindig ugyanaz, csak más formában.

Egy örök kedvenc anime záró sorai között csendült fel ez :

" Ahol az álom valóra válik, ott kezdődik a valóság." 

A szívembe véstem ezeket a szavakat sok-sok évvel ezelőtt, pedig soha nem gondoltam volna, hogy valóban jelentenek is valamit.

Egy álmom valóra vált, mégis, mintha mi sem történt volna.

Hogy miért?

Mert ezek után csak még több, még sokkal több cél vár rám, mikért megéri küzdeni.

Megkönnyebbültem, de annyira, hogy egy cseppnyi feszültség sem maradt a testemben, sem a lelkemben. Innentől már minden rajtam múlik, nem igaz?

Mindössze annyiban vagyok biztos, hogy soha nem akarok olyanná válni - még ha erőteljesen érzem is, hogy lassan s biztosan én is felnőtt leszek -, mint azok, kik körülöttem élnek.



Tehát, itt ülök, az ország minden kis zugából érkező társaimmal együtt, kik ugyanazokat az álmokat dédelgetik, miket én is. Milyen furcsa érzés ez! Hirtelen meg sem tudtam volna fogalmazni. Helyet foglaltam az első órámon, s a rengeteg ismeretlen arc, kíváncsi s többségében álmos tekintet mögött mégis ismerős álmok s bizonyos ponton összekapcsolódó múlt bújt meg.

Nem ismerjük egymást, s mégis.

Roppant furcsa, s szédítő belegondolni, hogy ennyi, ennyire sok lány s fiú akarja ugyanazt - még ha eltérő formában is -, amit én. Szédítő, elnémító.


Ma, a kimondhatatlanul nehézkes vonatútam alatt - MÁV te csodás! - egyszer csak belém hasított egy érzés.

" Megtörtént. Velem. Mindez velem történt. "

Aki ismer, tudja, hogy mennyire akartam ezt, s bosszantóan sok akadály gördült elém. De hé, még ha ott is az a majdnem, mégsem adtam fel. Ez az ami számít, ugye?

"Nem az a fontos, hányszor esel el, hanem hányszor kelsz fel."

Ugyan, nem azt állítom, hogy fene rossz életem lenne, mert nincs is így. Amíg vannak barátaim, míg itt van a két "lányom", addig az életem nem lehet rossz. Jöhetnek gáncsok, de ez az élet, felfogtam, elfogadtam. Mellettem van mindenki aki fontos, akit tényleg szeretek, tehát van miért folytatni. De ami a leglényegesebb, hogy itt vagyok én. Igen, ÉN.

Ez az ÉN életem, s magamért kell cselekednem, magamért kell tovább haladnom.

"It's my life, It's now or never, I ain't gonna live forever, I just want to live while I'm alive"shalalalala

Nos, így végiggondolva mindent, elmondhatom, hogy mint említettem, az első gondolatom az iskolában az volt, hogy mennyire sok ember vett körül, kik ugyanazt az álmot dédelgetve nőttek fel.

Ezek után pedig lassan, tényleg lassan, elkezdtem felfogni, hogy hol is vagyok s mit csinálok én ott. 

Hallgattam az előadásokat, részt vettem az órákon, s minden kezdett valóságos formát ölteni a szemeim előtt. A hallottak érdekesek, hasznosak voltak, még ha elsőre nem is éreztem semmit. Egészen a mai napi vonatútig, mikor is végre bedugtam a fülhallgatóm, s a szépséges majd három óra (másfél helyett) alatt lényegében egy dalt hallgattam [ezt], felidéztem az egész addigi élményeim - mik addig nem is tűntek élménynek. 

Bár rengeteg olyan órán vettem rész, mik egyelőre nem adtak sok tapasztalatot, de reménykeltőek, mert bízom benne, hogy felettébb érdekesek lesznek, mégis a legjobban a nyelvórák fogtak meg. Jelenleg japánt s koreait tanulok, s csodálatos volt mind a kettő, el sem tudom mondani mennyire. Boldog voltam. 

Én tényleg ezzel szeretnék foglalkozni a későbbiekben is. 

Nem tévedtem. 

Viszont, ez nekem nem elegendő. Rádöbbentem arra, amit eddig is tudtam, hogy életemben a nyelvek töltik be a legfontosabb szerepet, s minél többet szeretnék elsajátítani belőlük. Most épp ezt a kettőn tanulom, de amint lehet az orosz és a kínai nyelvekkel is szeretnék minél közelebbi kapcsolatba kerülni. Az orosz nagyon régi vágyálmom, sokkal előbb jelent meg az életemben, mint a japán vagy a koreai, de soha nem tudtam kiszeretni belőle, mindig bennem lappangott a tűz, amit nem hinném, hogy valaha is ki tudnék irtani magamból.Tanultam is, mert anyukám nagyon jól beszélt, de ez valahogy abbamaradt, mert egyrészt lusta voltam, másrészt pedig, mert mindig közbejött valami. De most, amint lehetőségem adatik, felveszem az óráim közé. A kínai nyelvvel várni fogok, hisz van időm, még bőségesen. Reményeim szerint. De ezeket mindenképp el fogom sajátítani, s minél hamarabb. 

[Számomra nincs is szebb annál, mint hogy egy nyelvet megtanuljak, akkor is, ha hiszek abban - talán említettem valahol -, hogy attól, hogy tanulunk, még nem fogjuk tudni soha elsajátítani a nyelvet tökéletesen. Nekem, mint magyarnak, mindig is a magyar nyelv lesz a sajátom, s erre büszke is vagyok. Ennél gyönyörűbbet, nehezen tudnék elképzelni.]

Ezen kívül meg kellett birkóznom azzal is, hogy ismét kollégista lettem. 

Őszintén? 

Nem sok reményt fűztem ehhez, s nem, nem az emberek, vagy az alkalmazkodás szempontjából. Tudni illik, sokszor laktam már kollégiumban s rengetegszer váltottam osztályt, így a beilleszkedéssel szemernyi gondom sincs, de ez talán a személyiségemből is adódhat. Régebben ugyan nagyon nehezen barátkoztam, de rengeteget küzdöttem azért, hogy ezen változtassak, szerencsére sikeresen. 

Inkább az aggasztott, hogy a szüleimet itthon kellett hagynom. Az elmúlt időszakban nagyon közel kerültünk egymáshoz, s féltem, hogy mi lesz velük nélkülem. Egyszerre szerettem volna elszakadni végre innen, s maradni, az aggodalmaim miatt. Nem azért, mert annyira ragaszkodnék hozzájuk, de tudom, hogy szükségük van rám. Soha nem voltam velük igazán szoros viszonyban, ami a legtöbb barátomnak s ismerősömnek furcsa volt, sőt idegen, de nekem ez a megszokott. 

" A családtagjait nem választhatja meg az ember, de a barátait igen." 

Ez elárul mindent a kapcsolatunkról. Tudni illik - és ezek puszta tények, nem pedig panaszok -, én valahogy kiestem a családból. Későn születtem, lehet, igen, lehet, hogy ez az oka. Magam sem értem miért, de mintha idegen lennék a saját környezetemben, mindegy, hogy a szűkebbre, vagy a tágabbra gondolok. Ennek oka ugyanannyira én vagyok, mint ők. Mintha nem is tudnának rólam, arról, hogy én is közéjük tartozok. Nem tudják, mikor van a születésnapom, vagy a névnapom - bár ezek nekem nem jelentenek semmit -, nem tudják, hogy mivel foglalkozok, hogy tanulok-e vagy dolgozok. Mint egy idegen.  De persze, emellett én sem nyitottam igazán feléjük. Korábbi éveimben, eléggé bezárkóztam, még gyermekként is, azt is megkockáztatom, hogy nem voltam eléggé szerethető.

De nekem ez megfelel. Teljesen. Nem panaszkodni akartam ezzel, szimplán felvázolni a helyzetet, hogy kicsit érthetőbb legyen.

A szüleimmel is hasonló volt a helyzet, mindaddig, míg szükségük nem lett arra, hogy velük legyek. Ez, valami furcsa, majdnem bizarr módon közelebb hozott bennünket. Apukám majd két éve kórházba került, s azóta is küszködik bizonyos gondokkal - azt hiszem erről már meséltem -, ezek után pedig anyukám is hasonlóan járt, bár más problémákkal. Hát, lévén, hogy én vagyok a legfiatalabb gyerek, s az egyetlen kinek nincs saját családja, itthon maradtam, no nem mintha lett volna más választásom. 

Azonban, ahogy telt az idő, egyre kedvetlenebb, s érzelemmentesebb lettem. Mindig itthon, mindig a napi rutin, mindig, minden ugyanaz. Minden áldott nap. Az álmaim egyre messzebb sodródtak, úgy éreztem, hogy megfulladok. Ezért az érzésért pedig gyűlöltem magam, s még most is undorodok, amiért örülök, hogy szabaddá váltam. Már maga a kijelentés is " szabaddá váltam". Mitől szabadultam meg? A szüleimtől, akik felneveltek, akik mindent megpróbáltak megadni nekem, amit tudtak? Mesélhetnék órákig, hogy miken ment keresztül a családunk évekkel ezelőtt, de felesleges lenne, s senkit sem érdekelne. Mindenkinek megvannak a maga problémái, így csak legyintenének, hogy "fogjam be, panaszkodjak akkor, ha súlyos problémám van, miért sajnáltatom itt magam". Amúgy sem akarnám ezt tenni, soha. 

Nekem mégis sok volt ez. Egyszerre akartam rohanni s maradni. 

Utáltam magam ezért. Most is bűntudatot érzek, s emiatt sem tudom megengedni magamnak, hogy igazán boldog legyek. Hogy lehetnék teljesen boldog, mikor magam mögött hagyom a szüleimet, akiknek szükségük van rám, mégis megpróbálnak támogatni, hogy a saját álmom közelébe jussak? 

Míg az iskolában ültem, sokszor eszembe jutott, hogy "nem mosogattam el", hogy "ki fog főzni", "nincs összeseperve". Rosszul voltam ettől, de mikor elhessegettem a gondolatot, attól kapott el a hányinger. 

Boldog vagyok, de mégsem. 

Nem tudok zöld ágra vergődni. Nem értem saját magam, épp ezért...nem tudom mit kellene éreznem. 

Tudom, hogy természetes az elszakadás, s nekem nem ezzel akadt problémám. Soha nem voltam se anyás, se apás, mindig is független voltam a szüleimtől mind érzelmileg, mind minden értelemben, ez nem is erről szól. 

De nem tudok tényleg boldog lenni, addig, míg tudom, hogy szükségük van rám. Szörnyen önzőnek érzem magam, de ha maradtam volna, akkor úgy érzem elveszítettem volna mindent. Legfőképp önmagam. 

Hálás vagyok, amiért mertem, és önző vagyok, amiért mertem.

Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, egyszerre több embernek is. De most annyira nehéz...alkalmazkodni akarok mindenkihez, a szüleimhez, az új élethez, ahhoz, kikek annyira hálás vagyok, s végül magamhoz. Szeretnék örülni, s örülök is, de nem merem kimutatni, mert akkor utálni fogom magam, még jobban. De ezt hogy mondhatnám el?

Szereztem barátokat. Ez mindig is gyorsan ment, de emiatt is mar a bűntudat.

"Míg én jól érzem magam, otthon mi lehet?"

És most biztosan azt hiszi mindenki, hogy idegileg labilis idióta vagyok, de nem, nem így van. Egyszerűen félek. Választottam egy oldalt, de nem tudom elhagyni a másikat sem, mert nem lenne helyes. Egyik sem helyes, s képtelen vagyok végleg dönteni. 

Így éreztem mikor felsétáltam az aluljáróból, s megpillantottam a fényeket a hatalmas épületek között. Nem merek örülni, s még ha meg is teszem, nem merem kimutatni. Tudom, hogy a legtöbben bolondnak tartanak, de ez van. 

Mintha két világ között élnék. Mindkettő az otthonom, s fájna választanom. Miről beszélek? Már választottam, s emiatt érzem magam ennyire szörnyen, ahelyett, hogy - ahogy feltehtően minden társam teszi -, felhőtlenül boldogan járnék-kelnék a városban, élvezném száz százalékban az előadásokat, s barátkoznék és barátkoznék. 

"Talán majd ezt is megoldja az idő, ahogy minden mást is." - Ugyan! Az idő nem old meg semmit, csak ÉN magam tudom ezt helyre tenni. Csak egyelőre fogalmam sincs, hogyan. Mert minél jobban igyekszem, hogy senkinek se okozzak csalódást, annál több embert bántok meg, miközben csak mosolyognak és bólintanak, mondván " örülök, ha boldog vagy". Mellettem állnak, mindössze én nem tudok mellettük. 

Pocsék érzés. 

Most gondolhatjátok, hogy "ugyan, ne azzal foglalkozzak, hogy másoknak milyen csalódást okozok, hanem gondoljak magamra." Ám ez nem egy ilyen egyszerű helyzet. Tényleg nem. Az, hogy szükség van rám, nem csak légből kapott mentség az önsajnáltatásra. Ez az igazság.

Azonban, mikor benn ülök, s az eszméletlenül aranyos sensei beszél, bármennyire is rosszul vagyok tőle, nem tudom nem élvezni az órát. Előre tudom, hogy szeretni fogom, egyre jobban és jobban. Nem vagyok képes tagadni, hogy élvezem. 

Összességében annyit mondhatok el, hogy kellett egy kis idő, sőt, nagyon sok, míg felfogtam, hogy mi történik velem. Még most sem értem tisztán, de talán lassan...lassan ki fog tisztulni a kép, s minden világossá válik. 

Elértem amit eddig akartam - nem kevés segítséggel -, s hálás is vagyok ezért. 

Az iskola szép, kellemes. Az órák érdekesek, kivéve egyet *kínos köhögés*, de az elhanyagolható a többihez képest. Kíváncsian várom, hogy mit hoz a jövő, s milyen tudással és élményekkel fogok gazdagodni.

A kollégium nagyon barátságos, a szobatársaim kifejezetten aranyosak, bár igazán közel még nem tudtunk kerülni egymáshoz, de ez teljesen természetes! Majd most vasárnap a saját kezemmel sütött süteményeimmel lepem meg őket, s igyekezni fogok, hogy minél hangulatosabbá tegyek a kapcsolatunkat! Nem szeretnék olyan szobában "lakni", ahol némán sétálunk el egymás mellett, én azt akarom, hogy még ha barátok nem is leszünk, s még ha csendben is kell lennünk, az kényelmes s békés csend legyen. Semmi másra nem vágyok. Beszélgetni, megosztani a hétköznapok történéseit, a gondolatainkat. 

Vicces, én vagyok egyedül elsős, mégis majdnem a legidősebb közülük. Már most el tudunk beszélgetni és nevetgélni, de érezhető az a kezdeti terhes levegő, ami ilyenkor mindig körbelengi a levegőt. Ezt pedig el fogom tüntetni. 

"Nobuta pawa chu nyu~"

Immár hivatalosan is tanulom a nyelveket, s imádkozom, hogy minél jobb s jobb legyek, akármilyen nehéz is erre gondolnom. 

Jelenlegi rövidtávú cél pedig, hogy az orosz kezdőt is bepréselhessem az órarendembe, mindegy hogyan. :)