Újra és újra visszapillantok a lábnyomokra amiket magam mögött hagytam...
" Hol tartok most?"
Halott falaveleket tartok ujjaim között,
És egy új álmot rajzolok az őszi tájra nyíló ablakom üvegére, zsibbadt, ügyetlen ujjaimmal.
Bár vannak szárnyaim,
De nem tudom, hogy kell repülni.
Szörnyen félek, hogy egyedül maradok...
Túlságosan fájdalmas lenne.
Már magunk mögött hagytuk a napokat, mikor a napfányben fürödtünk,
És a magányos álmaink felé haladtunk.
A "viszlát" nem egy szomorú szó,
Ez egy kiáltás, mely összeköt bennünket az álmainkkal.
Örökké a szívemben fogom őrizni az együtt töltött napok emlékét,
Magammal viszem őket az égbe is.
Miért keresünk ilyen kétségbeesetten válaszokat?
Miért keressük önmagunkat a sötétségben, mikor az olyan könnyen elnyel minket?
Hiszen a könnyeink, a széles mosolyuk
Azt jelenti, hogy van kit szeretnünk.
Mikor végre rálelünk a valós énünkre,
Összezavarodunk,
Azt gondoljuk ez a valaki " csak mások szavai nyomán született".
De szembe kell néznünk a ténnyel, hogy bennünk él pont annyi gyengeség, mit amennyi erő.
Ha ezt elfogadjuk, akkor kezdetét veheti az új holnap.
Talán minden egyes búcsú
Változtat rajtunk, de ez lehet erőnk forrása is.
Még, ha különböző égbolt felé is szárnyalunk,
A szeretet nem tűnik el, örökre a szívünkben marad.
Mikor rájöttem, hogy nem létezik olyasmi, mint az örökkévalóság,
A közös perceink, a mosolyok...
Mind erősebben élnek bennem.
Ezért nem lehet én, vagy nem lehetsz te
valaki más,
Ezért nem győzhet le minket senki.
Megremegett a hangunk, de megígértük, hogy a saját utunkat járjuk majd.
A "viszlát" nem egy szomorú szó,
Ez egy kiáltás, mely összeköt bennünket az álmainkkal.
Míg újra nem találkozunk,
Ezt a büszkeséget soha nem feledem,
Kedves barátom.
Itt vannak a szavak, miken osztozunk,
Egy kiáltás, mely összekapcsolja a hangunkat, mely összeolvasztja szívünket.
Örökké a szívemben fogom őrizni az együtt töltött napok emlékét,
Magammal viszem őket az égbe is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése