Korea - Iskolai bántalmazás

Számomra, és remélem mások számára is érdekfeszítő téma az iskolai bántalmazás. Úgy gondolom, ezzel is foglalkozni kéne, és nem csak legyinteni, hogy "gyerekek, majd megoldják egymás között".

Ezért most elkövetek egy fordítást, egy Koreában, tanárként dolgozó hölgy blogjából. Remélem titeket is érdekelni fog ez a téma.


[Az egyik volt tanárom igen mérges volt az elmúlt héten történt diák-önygilkosság miatt. A gyermek a sorozatos megaláztatás, és megfélemlítés után vetett véget az életének.

Két napig vizsgálták a két vádlott diákot ( a rendőrség a gyermek búcsúleveléből kapott támpontot), kiket folytonos testi bántalmazással, rablással vádoltak, valamint a levél szerint nem egy alkalommal kötelet tekertek a gyerek nyaka köré. Sőt volt utalás arra, hogy fejét víz alá nyomták... A meghallgatás során a rendőrség azt mondta: az S-nek nevezett diák hozta a felmosóvödörben a vizet, de ezt egy kicsit veszélyesnek tartották, így elvetették az "ötletet".

A gyerekek mindenütt kegyetlenek. A társadalmi normák még nem jelentenek nekik annyit, mint a felnőtteknek, személyiségük nincs teljesen kifejlődve. De úgy tűnik a terrorizálás Koreában nagyobb gondot jelenthet, mint másutt, és nagyobb figyelmet is kap. A volt tanárom azt mondja, ez a jelenség igen is létezik, és sokkal rosszabb, mint amikor ő iskolába járt.

Együtt beszélgettünk a wangtta (왕따) jelenségről, arról, mikor egy osztály közösen "dönt" egy diák kiközösítéséről. A wangta fogalmat nehéz meghatározni pontosan, a szó utal egyszerre a megfélemlített személyre, és a cselekménysorozatra is, de gyakorlatban -sajnos- nagyon könnyen megérthető.
Míg a wangta egy koreai szó/kifejezés, sajnálatos módon nem csak egy koreai jelenség.

Eleinte bizonytalan voltam mit is jelenthet ez a szó, hisz abban a hitben voltam, hogy az angol "lúzer" szó megfelelője lehet, vagy egy ige amivel leírják a megfélemlítést.
Így egy kis felvilágosítást kértem. A segítségem több kört rajzol le elém egy papírra, ezek jelentették a társadalom bizonyos csoportjait. Korea a világ hatodik legzárkózottabb "közössége", sokan még egyedül sem szeretnek étterembe menni, nehogy azt lássák, őket kitaszította a közösség.
Mikor meg akarta mutatni, hogy kik is a wangta-k csoportja, rámutatott a körre, mely nem kapcsolódott sehová. " Senki sem akar wangta lenni". Valahogy a szó használata olyan, mint egy játék, amit mindenki játszik, kivéve a kitaszítottak. Mindenki szereti a személyt, aki a legjobb játékos...

Van egy wangta az egyik ötödikes osztályomban. Első pillantásra is látszik, hogy szegény családból származik, (lány) gyakran mosdatlan, és alultápláltnak tűnik. Kicsit lassú, de nagyon aranyos. A csoportos, vagy páros feladatok a poklot jelentik neki. Más diákok folyton visszautasítják, hogy az ő csapatába kerüljön, és nem akarnak vele közösen felolvasni szövegrészleteket. " Tanárnő, a társam nagyon koszos." Ezt mondta az egyik diákom, akit arra utasítottam, hogy dolgozzon vele. Ez a kegyetlenség, mely ilyen könnyen szaladt ki a száján, megdöbbentő volt a számomra. Ekkor próbáltam más diákot "kényszeríteni", hogy dolgozzon vele, de ez számára csak még rosszabb, és megalázóbb volt. Úgy nézett ki, mint aki halálra fagyott félelmében. Ezekben az időkben én olvastam fel vele a párbeszédeket...

A tanárnője " osztályfőnöke" megtett mindent, amit csak tudott, de nem vagyok biztos benne, mi lenne a megoldás. Persze essék szó a tanárokról, akik figyelembe sem veszik az ilyen helyzeteket. Ők is emberek, és jobban szeretik a szép, okos, közkedvelt diákokat, mint a wangta-kat. Sajnos.

Mióta elkezdődött az új tanév, az én wangtám, NaYeon jól van. Bár még mindig kiközösítettnek látom, de az élete sokat javult. Most egy csendes, félénk fiú mellett ül, aki bár nem igazán barátságos vele, de nem utasítja el, ha együtt kell angolt gyakorolni. Az új osztálya már nem az aktívan ellenséges gyerekekből épül fel, hanem inkább a "közönbös" diákokból.

Az osztályfőnöke is sokat segített neki. A lány szerzett egy kis önbizalmat, az angol leckék miatt. Régebben, mikor "hello-t" köszöntem, csak fejrázást, bólintást kaptam válaszul, de egy ideje már visszaköszön. Egy nap, ő volt, aki beszélgetést kezdeményezett, megkérdezte hová is megyek, nagyon egyszerű mondatokat használva, de ez volt számára az első lépés, és ez adott neki egy kis önbizalmat. Én, és a tanára i nagyon izgatottak voltunk.

Úgy tűnik, szerzett néhány barátot is. Sokkal fiatalabb gyerekek, mint ő, de legalább van akivel beszélgethet. A családi helyzete még mindig szörnyű, az iskolai élete még mindig szomorú, és a jövője sem tűnik igazán biztatónak, de ő még mindig próbálkozik. Én őszintén csodálom őt, és remélem, hogy végül minden jóra fordul majd. ]



Tavaly Decemberben két tragikus öngyilkosság ügye is kapcsolatba hozható volt a koreai iskolákkal. Az egyik a Deajeon középiskolában történt. A lány leugrott a lakásuk tetejéről. A másik eset egy alsó-középiskolás fiú volt, aki szintén a lakása tetejéről leugorva vetett véget az életének. Mind a ketten iskolai bántalmazás áldozatai voltak, és nyilvánvaló, hogy nem láttak más lehetőséget, csak a halált. Ez a két ügy is csak azért kapott nagy figyelmet, mert egymást követően történtek, és ez kifejezetten rossz hír.

Persze a Seoul rendőrség és a Oktatási hivatal is reagált a történtekre, és létrehoztak egy iskolarendőrség nevezetű szervezetet. Mikor ezt meghalljuk, azt gondolhatjuk, hogy már nagy gond van, ha az iskolákba is rendőrség kell. Pedig nem, ez is csak egy látványintézkedés...a személyek csak ülnek, és várnak a megfélemlítettek segítségkérésére, amit telefonon keresztül is megtehetnek. De egy hónappal később ez is feledésbe merül majd. Az öngyilkosságok aránya nem csökken, és a gyerekek továbbra is szenvednek az iskolában.

A fiú hagyott egy búcsúlevelet a családjának, mielőtt véget vetett volna az életének. Tényleg szívszorító. Régóta tarthatott a bántalmazás, és nem látott más kiutat. A bántalmazó először arra kényszerítette, hogy vegyen neki egy számítógépes játékot, majd elvette a pénzét, majd már haza is követte, és bántalmazta, míg a gyerek szülei dolgozni voltak. Ez 9 hónapja folyt így. A levél utolsó mondata az volt, hogy szereti a szüleit, még ha komolyan soha nem is mondta ki.

A középiskolás lány kiugrott a 14. emeleti lakásuk tetejéről, de üzenetet nem hagyott maga után, mivel nem akart öngyilkos lenni az utolsó pillanatig.
Aznap nem akart hazamenni. A lakása a negyedik emeleten volt...el tudjátok képzelni mit élt át, miközben 10 emeletet utazott, csak, hogy öngyilkos legyen? Őt kiközösítette a többi lány az osztályában. Segítséget kért a tanárától, de az elutasította, mondván, bármi is történjen, meg kell vele küzdenie, alkalmazkodnia kell a közösséghez.

Az iskolai bántalmazás nem új keletű dolog Koreában. Fogalomként létezett mint Wangta, vagy ijimae. A legtöbb esetben a diákok nem meséltek a szörnyű élményeikről senkinek, vagy a büszkeségük miatt, vagy mert féltek, hogy még nagyobb bajba kerülnek. Ezek mellett a koreai szülők igen szigorúak, ha az iskoláról van szó. Néhány szülő jelenti az esetet az osztályfőnöknek, vagy bemegy személyesen intézkedni. De ezzel nem lehet megállítani a bántalmazást...
nyilvánvaló, hogy a kormány nem igazán tudja, hogy lehetne megoldani a problémákat, miközben a társadalom egyre inkább igényeli ennek a megoldásnak a megszületését, ezért vonakodva bár, de bevezették az iskolarendőrséget. De az ország lakói ekkor már még szigorúbb intézkedéseket akartak, hisz az áldozatok mind kiskorúak voltak. ( Mondjuk az elkövetők is). Úgy tűnik, most megkapják az akaratukat, a két fiút ki a gyermek halálát okozták, bíróság elé állították.