Egyszer szentimentálisan hittem.
Keserédes így visszagondolni...
De szembe kellett néznem önmagammal.
Magammal...kit kifosztott a szerelem.
Fogalmam sem volt, hogy védekezzek...
Én voltam, aki hagyta hogy rám tapossanak.
Már azelőtt is törött voltam, mielőtt eldobtak volna.
Belekóstoltam már az élet édes, és keserű oldalába is.
Megtanultam, hogy néha nehéz meghozni a döntéseket.
De a szívem még mindig él, és többé nincs mitől félnem.
A régi történetek, melyek könnyekre fakasztottak, most apró mosolyt csalnak az arcomra.
Büszkének kell lennem, arra a bátorságra ami akkor cselekvésre késztetett.
Sok csodás percet is megéltem.
Kábultan néztem a múlt eseményeit, mire végre megértettem,
Hogy amit kaptam értékesebb, mint az amit elvesztettem.
Ez már tekinthető egy megvalósult álomnak, nem?
A szívem még mindig él,
A tekintetem pedig kitisztult.
A rögös utam formálta azt, aki vagyok!
Ígéretet tettem, hogy hinni fogok önmagamban, pont olyan bátorsággal, mint régen.
Ebben a nyugodt, csendben vettem észre, hogy a régi sebek begyógyultak, és egy új élet vette kezdetét.
A szerelem olyan, mint a virágok, melyek folyamatosan szirmaikat bontogatják.
A bizonytalanság pedig olyan, mint a szél, mely néha megtörheti a száraikat.
A szívem még mindig él,
A tekintetem pedig kitisztult.
A rögös utam formálta azt, aki vagyok!
Ígéretet tettem, hogy hinni fogok önmagamban, pont olyan bátorsággal, mint régen.
A szívem még mindig él, és nem adom oda senkinek.
Ha a szívemben nem léteznek felhők, akkor a világ ege is kitisztul majd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése