Az ablakomon túl, egyesével hunynak ki a fények.
Eljutottam arra a pontra, hogy megszoktam a sötétséget.
Az emlékeidbe kapaszkodok, miket nem tudok eltörölni.
Ma ismét a könnyeimmel küszködök.
Bármerre is járok, téged látlak.
A nyomaid, az illatod, az érintésed.
Halványan, finoman közelednek, majd körbe fognak.
Pont mint az első találkozásunkkor.
Semmit sem változtam!
Túl sok mindent adtál...
Bármerre járok, egy egy emlékkép kúszik a szeme elé.
Azt hiszem, hiányzol.
Nem tudom, hogy kezeljem a magányt...
Így utánad kutatok.
Hiába múlt el egy, vagy két nap,
A régmúlt időbe kapaszkodom az apró szobámban,
Nem is tudom mióta van ez, de csapdába ejtettem saját magam.
Egész idő alatt egyedül voltam...
Bármerre nézek, mellettem állsz,
Pont mint akkor régen...
Félekel, hogy mindez el fog tűnni, így eltemetem az emlékeim.
Még mindig olyan vagyok mint egy bolond.
Semmit sem változtam!
Túl sok mindent adtál...
Bármerre járok, egy egy emlékkép kúszik a szeme elé.
Azt hiszem, hiányzol.
Nem tudom, hogy kezeljem a magányt...
Így utánad kutatok.
Egy pillanat, két pillanat.
Emlékszem a tekintetedre...
Azt hiszem végleg más utakon járunk.
De azt mondd el, hogy miért!
Egy pillanat, két pillanat...
A sorsunk húzott közénk falat.
A múltban lebegek...
Emlékszem a tekintetedre...
Azt hiszem, ezen már nem változtathatok...
Annyi minden van, amit nem tettem meg érted...
Szeretnélek magamba szívni...
Így utánad kutatok.
Sziasztok! :) Mielőtt belekezdenék a bejegyzésbe, elmondanám, hogy ez nem mindenkinek fog tetszeni. Ha érzékenyen érint titeket ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése