Rurutia... a hangja az ami elvarázsol... semmit sem tudok róla... de ez pont így jó...
A billentyűk ártatlan hangját hallgatva,
Figyelem a szellőt, míg a szobát átjárta a fájdalmas narancs szín.
Elhajítom a jelentéktelen szavakat, míg túl nem csordulnak...
Mosolyogj rám, és szedd össze őket...
Míg a felhők fájdalmasan elégnek.
A sötétedő ég lélegzetelállítóan gyönyörű...
Ez túl ragyogó nekem... megvakítja szemeim...
Kérlek csukd be az ablakot, ne engedd hogy pillantásom rá vetődjön.
Bár el se jönne a holnap...
Jobb lenne, ha soha nem virradna fel.
Ő, ki elvesz tőlem...
Kívánom, hogy apró darabokra törjön, akár egy összeroppant üveg...
A virág, mely rothadásnak indult... már nem illik az álmaimba...
És már...soha nem fog kifesleni...
A vágyaim... ebben az erőtlen holdfényben annyira hiúk, és üresek...
Lassan mindent betemet ez a vastag kék füst...
Kérlek adj nekünk egy végtelen éjszakát...
Adnál nekem egy utolsó alkalmat?
A szívemnek, mely egyszer megszeretett?
Hagyom, hogy fájjon a sebem... még egy kicsit...
Nem kell, hogy megbocsáss...
Kérlek neheztelj rám örökké!
Már vár rád egy új szerelem... így soha nem gyógyulhatok meg...
Ez a fájdalmas heg... meg fog akadályozni... már...nem várhatok rád.
Nem kell, hogy megbocsáss...
Kérlek neheztelj rám örökké!
Adnál nekem egy utolsó alkalmat?
A szívemnek, mely egyszer megszeretett?
Hagyom, hogy fájjon a sebem... még egy kicsit...
Nem kell, hogy megbocsáss...
Kérlek neheztelj rám örökké!
Már vár rád egy új szerelem... így soha nem gyógyulhatok meg...
Ez a fájdalmas heg... meg fog akadályozni... már...nem várhatok rád.
Nem kell, hogy megbocsáss...
Kérlek neheztelj rám örökké!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése