Egy idő után csak néztem magam elé, és hallgattam ahogy a vagon kerekei csikorognak a síneken. Lassan az eső is eleredt, és akkor valahogy ezt iszonyatosan ironikusnak éreztem. Mintha valaki, helyettem hullatta volna a keserves könnyeit. A fülkénken túl gyerekek nevetése, és az emberek beszélgetése visszhangzott, halkan beszivárogva az üvegfal mögé. Olyan üresnek éreztem magam, mint még soha. Égő szemekkel szuggeráltam egy pontot… egy foltot az üléshuzaton. Egészen addig figyeltem, míg be nem sötétedett. Akkor már behunytam a szemem, és kizártam mindent, kivéve az esőcseppek kétségbeesett, szaggatott hangját.
-

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

 Sziasztok! Ahogy láthattátok, az utóbbi pár napban (ismét) nem fértetek hozzá a yt. csatornám videóihoz, se a blogomhoz. Erre egy ismerősöm...