Olyan régóta fáj... hogy már nem is érzem. Azt hiszem hozzászoktam...
Már nem maradt semmi. Mintha a világ szépen lassan összemosódna... én pedig itt maradnék a semmi közepén egyedül. Mintha minden felgyorsulna, miközben én egy helyben toporgok, figyelve, ahogy az emberek mind lehagynak. Van aki visszapillant, van akinek már a hátát sem látom. Talán már nem is akarok lépést tartani... hisz elmúlt a csalódottság, a sajgó érzés... Csak a tudat maradt, hogy egyszer, régen próbálkoztam, mindhiába.
Sziasztok! Ahogy láthattátok, az utóbbi pár napban (ismét) nem fértetek hozzá a yt. csatornám videóihoz, se a blogomhoz. Erre egy ismerősöm...
-
Az ölelésem megóvott téged... Az enyém, kit mindenki eldobott. Szerelem... Nem látom a sötét alagút végét... Én is félek. Mint si...
-
Sziasztok! :) Mielőtt belekezdenék a bejegyzésbe, elmondanám, hogy ez nem mindenkinek fog tetszeni. Ha érzékenyen érint titeket ... -
Mint ahogy egyszer mondtam ha megtanulok repülni, akkor soha nem jövök vissza A célom az a kék, kék ég Még mindig nem tanultam meg mi is az ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése