Csak egy vesztes, magányos
Egy bunkó, tele sebekkel
A tükörben én egy...
Hogy őszinte legyek, soha nem passzoltam ehhez a világhoz.
Számomra, ki mindig egyedül voltam, a szerelem régóta egy elfeledett dolog.
Elegem van a reményben úszkáló szerelmes dalokból.
Te vagy én csak szomorú bohócok vagyunk, akik egy jelenetet játszunk,
Messzire menekültem,
Szeretnék visszamenni, oda ahol gyermekkoromban is voltam.
Egy ponton már a földet figyeltem az ég helyett,
Még lélegezni is nehezemre esik,
Kinyújtom a kezem, de nincs akibe kapaszkodhatnék.
Egy vesztes vagyok, magányos
Egy gyáva alak, aki erősnek tetteti magát. Egy szemét alak.
A tükörben én...
Egy vesztes, magányos
Egy bunkó, tele sebekkel, egy szemét
A tükörben én...
Egyre csak ismétlem a hibáim a nőkkel,
Egy éjszakán át szeretek, de belefáradok mikor eljön a hajnal,
Néha úgy érzem, hogy mindent elrontok magam körül.
A drága kifejezéseid, miket nem tudtad mikor kellene megállítani...
Most pedig ismét úgy érzem, hogy nincs miért cselekednem, nincs ami szórakoztatna.
Egyedül állok a szakadék szélén.
Hazamegyek, haza akarok menni, oda ahol mindig is voltam.
Egy ponton elkezdtem félni az emberektől, kik engem figyeltek,
Rosszul vagyok a sírástól, hát mosolyogok
De amúgy sem érdekel senkit.
Egy vesztes vagyok, magányos
Egy gyáva alak, aki erősnek tetteti magát. Egy szemét alak.
A tükörben én...
Egy vesztes, magányos
Egy bunkó, tele sebekkel, egy szemét
A tükörben én...
A kék eget hibáztatom...
Néha szeretnék mindent eldobni,
El akarok búcsúzni.
Miután az utam végére értem,
Csak azt remélem, megbánás nélkül hunyhatom le a szemem, örökre.
Egy vesztes vagyok, magányos
Egy gyáva alak, aki erősnek tetteti magát. Egy szemét alak.
A tükörben én...
Egy vesztes, magányos
Egy bunkó, tele sebekkel, egy szemét
A tükörben én...
Egy vesztes, egy vesztes, egy vesztes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése