Ismét visszatértem pár rémisztő történettel, remélem tetszeni fognak!:) Most ezek közül kettő bizonyos emberek személyes élményeit takarja!:)
Tek-Tek
Egy történet egy fiúról. aki az iskolából kilépve először pillantotta meg Tek-Tek-et.
Mikor elhagyta az iskola épületét, furcsa zajra lett figyelmes, így visszafordult. AZ egyik ablakban egy csodaszép lány arcát pillantotta meg. A könyökein támaszkodott, és kifelé bámult az ablakon. A fiú nagyon furcsállta a látottat, hiszen az iskolájában csupán fiúk tanultak.
Mikor a lány viszonozta a pillantását, elmosolyodott. Volt valami igazán hátborzongató, és furcsa a szép lányban, de a fiú egyszerűen nem tudta megmondani, mi is lehetett az. egyszerűen nem tudta levenni a szemét róla.
Mikor azonban a lány megmozdult, a fiú szinte megdermedt a félelemtől. A szépség elrugaszkodott az ablaktól, és a könyökeit használva húzni kezdte magát a fiú felé, aki csak akkor vett észre, hogy a leánynak hiányzik a fél teste. Hirtelen még gondolkozni sem tudott, annyira megijedt. Persze azonnal ezernyi gondolat futott át a fején, mint : Ez meg hogy lehet, ez kicsoda? Mit akar?
De nem volt ideje nagyon gondolkodni, sietnie kellett, mert a lány meglepő módon igenis gyorsan mozgott, egy hatalmas vércsíkot maga után húzva...
Ahogy vonszolta magát a fiú nyomában, furcsa, cuppogó hangot hallatott, ahogy a vér és a könyökének csattogása visszaverődött az iskola ablakainak üvegében.
A fiú szerencsésen elmenekült, de úgy tartják, hogy a lány egy sajnálatos balesetben( vagy gyilkosságban) elveszítette a teste alsó felét, így bosszúra szomjazik. Aki még egy pillantásra méltatja a szépségét, azt olyanná teszi, mint amilyen ő maga.
Gyakran emlegetik, mint egy nőt aki gyermekere vadászik, akik a félhomályban még kinn játszanak az utcán vagy a kertekben.
Több változata is akad, mint például Kashima Reiko vagy az angol megfelelője Click Clack.
Imák
" Problémáim voltak az alvással, szóval folyton Kanashibari-ra gondoltam. Gondolom ennek sok köze volt ahhoz, hogy elhagytam a régi lakásom, és egy újba költöztem.
Szerettem volna egy helyet, ahol sokáig fennmaradhatok és ellehetek a barátaimmal.
Semmi baj nem is volt az új lakással, kivéve a Kanashibarit...
Kanashibari egy jelenség, ami mozdulatlanná dermeszti a tested. Ez Japánban elég gyakori, rengetegen állítják, hogy tapasztalták. Azt mondják, hogy ez a természetfeletti műve.
A Kanashibari egyre rosszabb volt, majd egy idő után mikor éreztem, hogy esténként elzsibbad a testem, látni véltem valakit a szoba sarkában állni.
Nem tudtam mozogni, sem beszélni, csakis a szemgolyómat mozgattam. Egy férfi volt...de nem evilági volt.
Csendes volt, egyszerűen bámult.
Először nagyon ideges lettem, hisz rettegtem a szellemektől, de észrevettem, hogy nem tesz semmit. Ő egyszerűen bénulást okozott és bámult rám, így visszaaludtam, majd másnap felébredtem.
Úgy gondoltam, hogy a lény ártalmatlan, míg el nem telt egy hónap. A testem egyre nehezebbnek éreztem, önmagam pedig egyre gyengébbnek. Rengeteg súlyt vesztettem, és nem volt étvágyam. A hajam elkezdett hullani, és karikák sötétlettek a szemeim alatt. Mikor hétvégén hazalátogattam az egyik hétvégén, anyukám elküldött a kórházba. Az orvosok nem találtak semmi furcsát, így meséltem a szellemről, mely a szobámban lakott.
Anyukám dühös volt, szóval elrángatott egy templomba és elmondta egy szerzetesnek a történetemet egy szerzetesnek. A pap azt tanácsolta, hogy imádkozzak miközben a Kanashibari tart. A fejemben ahelyett, hogy az alvásra gondolnék, imádkoznom kellett.
" Namudaidabutu" szólt az imám.
Mikor visszamentem a lakásomra hidegrázást éreztem. Olyan volt, mintha az a valami mérges lett volna, amiért napokra magára hagytam. Régebben a szellem nem jelentett nagy veszélyt...ám később kiderült, hogy nem is egy ember szelleméről beszélünk.
Még azon az éjjelen a Kanashibari ismét megtörtént. Amint a testem megdermedt, megpillantottam a szellemet a sarokban. Azt hittem, ismét nem fog tenni semmit, ahogy mindig is szokta. De tévedtem.
Egyszer csak lépéseket tett felém...Mikor elég közel volt, láttam az arcát.
" Ó Istenem!"
Valami nagyon furcsa volt az arcával... Nem csak, hogy dühös volt, szinte őrültet tükröződött a szemeiben. Imádkozni kezdtem amilyen gyorsan csak tudtam.
A szellem észrevette, hogy imádkozom, majd az arcát oldalra döntötte és felsikoltott, mintha fájdalmat okoztam volna neki.
Aztán egy pillanattal később eltűnt.
Továbbra is csak imádkoztam, de nemsokára észrevettem, hogy minden rendben.
Ekkor hallottam meg a hangot:
" Azt hiszed az ima segít?"
A szavak közvetlenül a fülem mellől érkeztek, majd egy halk, gonosz nevetés követte őket...
Másnap reggel amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a lakást. Soha többé nem fogok visszamenni. "
Régi hotel:
" Egy konferenciára igyekeztem Nagasakiba, de sajnos úgy alakult, hogy egy szállodában kellett töltenem az éjszakát. Mikor felhívtam ez egyik barátom, hogy beszámoljak a bosszúságomról, ő ijedten figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos abban a hotelben, mivel ő már megszállt egyszer az épületben. Azt mesélte, hogy rengetegen haltak meg a második világháborúban a bombázások során, mind bennégtek az épületben ami vagy elmegyógyintézet volt, vagy kórház. Ezt nem tudta pontosan megmondani.
Én csak mosolyogtam a történetén, mert egyáltalán nem hittem a természetfeletti mesékben...
Ám mikor álomra hajtottam a fejem, és aggódva gondoltam a másnapi konferenciára - nem igazán állt ugyanis jól a szénám- egy hatalmas dörömbölést hallottam az ajtómon.
Nem voltam teljesen magamnál, hisz az álom és az ébrenlét határán lebegtem. A hang viszont megijesztett, így felültem az ágyban és figyelni kezdtem. Mikor egy ideig nem hallottam újra a hangot az éjjeli szekrény mellett heverő vizes pohárért nyúltam, ám mikor a számhoz emeltem, ismét dörömbölni kezdtek az ajtón.
" Bumm bumm bumm"
Valaki tényleg az ajtómat verte...
- Alszom! Mit gondol mennyi az idő? - kiabáltam vissza.
- Engedj ki innen! Engedjenek ki innen! - Kiabálta vissza valaki, ezzel rám hozva a frászt...
Hogy megnyugtassam magam, elképzeltem, hogy csak egy részeg vendég tévesztette el az ajtaját...
Ám egy idő után tudomásul kellett vennem, hogy messze nem erről van szó. A sikolyok egyre csak hangosabbak lettek...és nem csak egyetlen hangot hallottam...
- Elégek! Elégek! Engedjetek ki innen! Miért hagyjátok, hogy így haljunk meg?
A hangok mérgesnek tűntek, mégis szinte könyörögtek. Soha nem féltem még annyira mint azon az éjjelen. Reménykedtem, hogy a hang elhallgat...
Másnap ismét felhívtam a barátom, és elmeséltem neki a történteket.
Mind a ketten elcsendesedtünk és szinte a bőrünkön éreztük a tűz forróságát...
- Örülök, hogy az ajtó másik oldalon voltam...ki tudja mit tehettek volna az ideges szellemek... - mondtam megkönnyebbülve.
A barátom hümmögött, de elcsendesedett egy pillanatra...
- De, ha az kiabálták, hogy "engedj ki", akkor nem ugyanabban a szobában voltak, ahol te?
A szavai nyomán borzongás futott át a testemen..."
